NEGYEDIK FEJEZET

 

Négy nap a paradicsomban. Meleg étel, zuhany, tiszta ruha, orvosi ellátás. Új beszélgetőtársak. Rokonszenvező pillantások, bátorító mosolyok, kiéhezett szívek. Ez valóban a paradicsom volt.

Rudy Ransom közvetlenül Janeway, a Voyager kapitánya mellett állt, és a bajtársiasságnak az a fajta érzése töltötte el, ami már rég nem melengette. Öt éve magára maradt egy gyilkos teherként ránehezedő parancsnoki szerepkörben, melyre egyrészt a megfelelő kiképzést sem kapta meg, másrészt a legkevésbé sem vágyott. Jó érzés volt egy másik kapitány társasága, valakié, aki maga is ismeri ezt a terhet, aki az elkövetkező napokban meghozhat helyette néhány döntést. Pár felbecsülhetetlen értékű órára most nem ő az egyetlen hivatásos problémamegoldó. Az agya valósággal kikapcsolt, megpihent egy ideig. A Voyager csakugyan olyannak bizonyult számára és rendbe szedett társai számára, mint egy eltávozás.

Minden embere fantasztikus formában volt. Nem látta őket megmosakodva, kipihenten, makulátlan egyenruhában azóta... nem is emlékezett már, mióta. Az egyetlen nyom, amit a csillaghajón töltött napok még nem tudtak eltörölni, a csaknem folyamatos éhezéstől beesett arcuk volt. Sovány kis csapatot alkottak, minden értelemben. Azért örült, hogy látja őket, egy csoportba verődve, tisztán, visszatért arcszínnel. Többen még mindig a gyengélkedőn feküdtek, mások pedig a csillaghajó más részein, képernyők közvetítésével vettek részt ezen a kis ünnepségen, ki komor magányban, ki társaságban. Ransom nem ragaszkodott hozzá, hogy mindenki jelen legyen. Nem akarta parancsba adni az elvesztettek búcsúztatását.

Az étkezde másik oldalán Janeway kapitány tiszti kara állt néma tisztelgésben. Mindannyian kicsit büszkének tűntek, de ugyanakkor zavartnak is, hiszen megértették, hogy ez a megemlékezés akár róluk is szólhatna.

Ransom megköszörülte a torkát.

– Azért vagyunk itt – kezdte –, hogy megemlékezzünk hősi halottainkról. William Yates hadnagy... John Bowler hadnagy, Dorothy Chang zászlós... Edward Regis zászlós... és David Amantes közlegény, mind becsülettel szolgáltak. Bátorságukat és önfeláldozásukat nem felejtjük el. Hiányozni fognak.

Hát ez a pillanat is elérkezett. A hajónaplóban bejegyzésre kerülnek az Equinoxon szolgálat közben elhunytak kitüntetései. Janeway kapitánnyal hamarosan kiosztják azokat a posztumusz medálokat és előléptetéseket, amik a hajó hosszú küzdelme során elesetteket megilletik. Ez is segíteni fog.

A két legénység komoran figyelt, uralkodni próbálva ideges nyugtalanságán, amit Ransom ennek ellenére jól érzett a levegőben, miközben folytatta beszédét.

– A közelmúlt nehézségei ellenére most ismét van okunk optimizmusra. Hála ezért Janeway kapitánynak és a Voyagernek. – Janewayhez fordult, és hozzátette: – A legénységem nevében is... köszönöm.

A nő szomorúan elmosolyodott, és előrelépett.

– Az elkövetkező napokban lesz időnk megfelelően üdvözölni családunk új tagjait, de most fontosabb dolgunk is van. Az Equinoxot biztosítottuk, ám a fő rendszerei súlyosan károsodtak. B'Elanna, Harry, ez a legfőbb feladatuk. Ransom kapitány ellátott adatokkal az idegen támadásokról. Tuvok, Hetes, maguk Burke első tiszttel fognak együtt dolgozni.

Szünetet tartott, hogy megbizonyosodjon róla, minden embere tudja, kicsoda Burke. Hosszabb elérzékenyülést a sürgető feladatok nem tettek lehetővé, de azért azt akarta, senki ne feledkezzen meg a körülményekről.

– Emlékezzünk az elvesztett rokon lelkekre! – tette hozzá komoran. – Hazautunk legyen minél gyorsabb! Végeztem.

Ransom hálásan kapta el a pillantását, amiért rövidre fogta, és nem kezdett el dagályosan szónokolni becsületről, kötelességről, nagyságról és célokról. Azokat az Equinoxon már úgyis mindenki rég elfeledte. Helyükre valami sokkal alapvetőbb érzés furakodott be, és azóta ott kísértett.

Rokon lelkek. Fegyvertársak.

Ez szép volt.

Átnézett az étkezde túlsó falánál álló Max Burke-re, aki így, jól tápláltan és borotváltan fiatalabbnak tűnt, mint valaha – vagy talán csak ő látta ilyennek? Tétova mosolyt villantott rá, és feltűnésmentesen – legalábbis remélte –, figyelmeztetően rákacsintott. Úgy döntött, magukra hagyja a két legénység tagjait. Janeway már kisétált, hát ő is követte.

Max Burke figyelte távozó kapitányát, és eltöprengett, vajon Ransom miért teszi ezt. Ő inkább az embereivel maradt volna, apró lépésekkel kezdve, ahelyett, hogy fejest ugrana... nem tudta megmondani, mibe. Fogalma sem volt róla, mi következik.

A pillanatot azonban olyan kellemesnek érezte, hogy nem akarta megtörni se mozdulattal, se szóval. Ezek az angyalok körülötte hamarosan úgyis közönséges emberekké válnak, márpedig ő szívesebben gondolt a Voyager legénységére természetfölötti lényekként, akik az ezüstös fellegekből szálltak alá, kimentve őt a szörnyeteg karmai közül.

Igen, persze, csak a dolgukat végezték, amire kiképezték őket, de itt, a Delta Kvadránsban egy Csillagflotta-hajó számára egy másik Csillagflotta-hajót találni messze nem tartozott a rutinesemények közé. Mindkettejüknek annyira szükségük volt a másikra...

Összekulcsolta a kezét, és megpróbált nyugodt, összeszedett külsőt ölteni. Azt akarta, hogy valamiféle legendát lássanak benne, legalább úgy, ahogy ők is annak tűntek az ő szemében. Csak közömbösen, higgadtan, mintha hozzászoktál volna, hogy naponta legalább egyszer meghalj.

Na persze, az Equinoxon valóban minden nap szinte fölért egy halállal. Ez itt még mindig álomnak tetszett.

– Elsőként megismertetnénk önt a Voyager védelmi rendszerével.

– Hmm? – pislogott Burke. A vulcani állt mellette. Tumok. Trupok. Miért nem figyelt oda a nevére?

A vulcani és Hét Tizenegyed őt méregették. Nem, á nőnek sem egészen ez a neve, vagy igen?

Figyelj oda, Burke, vagy ezek az emberek hamar bizalmatlanokká válnak. De olyan rég nem találkoztam már új emberekkel...

Igyekezett elfogódottan vállat vonni.

– Ó... tudnának várni egy percet? – mondta aztán. Szeretnék üdvözölni valakit.

Micsoda pillanat! Nemcsak hogy csillagflottás társak veszik körül, de egyenesen köztük van egy bizonyos... lány.

– Az asztrometriai laborban leszünk – mondta Hét Tizenketted. – Nyolcas fedélzet, huszonkilences részleg.

– Ott találkozunk – felelte Burke, de azok ketten már nem érdekelték. Remélte, hogy megértik. Nem, igazából az sem érdekelte.

Magára öltötte a tőle telhető legjobb fapofát, hogy elrejtse idegességét és a helyzet hihetetlensége miatt érzett sokkot, kisimította egyenruháját, előrelódult, és valahogy sikerült méltóságteljes járást imitálnia. Aztán odaért.

– BLT? – kérdezte. Legalább a hangja nem remegett.

B'Elanna Torres egész idő alatt őt fürkészte, bár a többiek kedvéért mindketten igyekeztek úgy tenni, mintha semmivel sem ismernék jobban egymást társaiknál. Burke a maga részéről nem akarta, hogy bárki előnyben érezze a megmentőik közt fölfedezett régi ismerőse miatt, mikor mindenki másnak az alapokról kell kezdeni a barátkozást. De hát mit tehetne? Valóban előnyben van a többiekhez képest.

– Max – felelt B'Elanna, és elmosolyodott.

Nem egy felhőtlen mosoly. A fiatal nő örül neki, de tartja a távolságot. Vajon miért? Nem az a tartózkodó fajta. Legalábbis régen nem az volt.

Talán ahhoz a két fickóhoz van köze a dolognak, akik mellette állnak?

– Próbáltam beköszönni a gyengélkedőre – mondta a nő –, de akkor épp a nyugtatok hatása alatt voltál.

– Emlékszem – válaszolta Burke. – Azt hittem, álmodom.

Kényelmetlen csönd állt be, amit végül egy suta ölelés oldott föl. Burke észrevette, hogy a két fickó összenéz. A váltott pillantások nem tűntek különösebben rokonszenvezőnek.

– Szóval, hol a pulóverem? – kérdezte Burke, ahogy B'Elannával ismét szétváltak. – Tudod, a kék. Az osztály jelvényével a hátán.

– Ó... – A nő a két fickóra pillantott. – Hát, biztos előkerül majd. Együtt jártunk az Akadémiára – magyarázta a társainak, olyan hangon, mintha tartozna ezzel nekik.

 

Burke kinyújtotta a kezét a közelebb álló felé.

– Maxwell Burke.

– Tom Paris – mondta a fickó.

A másik már lelkesebben nyújtott kezet.

– Harry Kim. Isten hozta a fedélzeten!

– Első tiszt – jegyezte meg B'Elanna, és úgy nézte őt, mintha még nem látott volna egyenruhát. – Ez igen! Amikor legutóbb beszéltünk, épp meg akartál válni a Csillagflottától.

Most mi lesz? Mondjam azt, hogy bárcsak megtettem volna?

– De hallom, megelőztél – vágott vissza inkább. A maquis?

A nő arcán pirosság hulláma vonult át – talán zavarba jött?

– Egy darabig. Aztán összefutottam ezzel a kettővel. Tom Paris szenvedő arcot vágott.

– Azóta pokol az életünk.

Mind elmosolyodtak, de nem igazán szívből. Ó... Burke lassan kezdte megérteni, mi folyik itt. Ez nem baráti civakodás. Inkább vetélkedés.

Jobb lesz, ha később beszél majd B'Elannával. Egyedül.

– Hát, megígértem a házi vulcanitoknak, hogy utánuk megyek. Később ráérsz majd? Mindkettőnknek lenne mesélnivalója.

Mennyire hétköznapinak és laposnak tűnt az egész beszélgetés! Itt van ő, a biztos, kegyetlen halálból föltámadt hős, és most úgy viselkedik, mint egy fickó a bárban, aki nőt próbál fölszedni.

– Persze! – mondta B'Elanna, de nem olyan lelkesen, mint ő szerette volna. – Miért nem vacsorázunk mind együtt?

Burke talán félig halott volt, és álomvilágban élt, de azért nem őrült meg. Legalábbis egyelőre. A nő látványosan nem akarta megérteni, amit mondott. Vagyis pontosan tudja, miről van szó, csak nem akarja elárulni magát valamelyik fickó előtt. Vagy akár mindkettő előtt.

Nem... mindkettő nem lehet.

Jobb lesz, ha most nem erőlteti a dolgot. Lesz még rá idő. Most az egyszer tényleg lesz.

– Jól hangzik – jelentette ki. Parrynek és Harrisnek pedig ezt mondta: – Kösz, hogy bevesznek a csapatba.

– Szívesen – felelte az ázsiai fickó. Parry. Harris. Harry.

Ahogy Max Burke is elindult abba az irányba, amerre Hetes és Tuvok ment, B'Elanna Torres karba fűzte a kezét, és megpróbált közömbös arcot vágni Tom Paris kutató tekintetének és Harry Kim udvariasan leplezett érdeklődő pillantásának kereszttüzében.

– BLT? – kérdezte Tom.

Ezt a részt szívesen kihagyta volna.

– Bacon, libamáj, torma – magyarázta mérgesen. Becenév volt. A nevem kezdőbetűiből.

– Milyen romantikus!

B'Elanna legszívesebben fölnevetett volna, de ebben nem volt semmi vicces. És a helyzet csak még komplikáltabbá válhat. Pedig ő nem titkolt semmit Paris elől. Mindig mindent elmondott neki.

– Több mint tíz éve szakítottunk. Semmi szükség vörös riadóra.

– Na és Sárgára? – érdeklődött a férfi. B'Elanna a fejét rázta.

– Jól áll neked a féltékenység.

– Ki féltékeny?

A nő kis torokhangot hallatott, aztán Harryhez fordult, és azt mondta:

– Találkozunk az Equinox fedélzetén.

Azzal elsétált, de háta mögül még hallotta, hogy Harry hátba veregeti Tomot, és így szól:

 

– Na, Töltött Pulyka? Nem megyünk vissza dolgozni?

Az a mai vacsora nagy élmény lesz ezekkel.

– Parancsnok!

Chakotay megfordult a kiáltásra, és Gilmore zászlóst pillantotta meg, aki megpróbálta utolérni őt, anélkül, hogy futásnak eredt volna. Ezt az Equinoxról érkezett minden emberen észrevette – mind idegesek voltak, de fékezték magukat, igyekeztek közömbösnek és könnyednek látszani, holott egyáltalán nem így érezték magukat. Nem hibáztathatta őket. Csak megpróbáltak beilleszkedni, és nem először fordult elő, hogy valaki igyekezetében túllőtt a célon. Az ilyesmihez idő kell.

És persze megértés az olyanoktól, mint ő. Fézereket megértésre, teljes kapacitással!

– Az egyik javítócsapatba vezényeltek, az Equinoxra – mondta Gilmore, amint melléje ért a forgalmas folyosón.

Egész máshogy nézett ki, mint amikor Chakotay először látta. Azok közé tartozott, akiknek határozottan jót tesz egy alapos tisztálkodás. Szőke haja megmosva hosszabbnak tűnt és dúsabbnak. Arca is szebb volt a rajta szétkenődött kosz nélkül, hatalmas baba-szemében pedig rémület helyett most csak aggodalom tükröződött.

Újabban mindenütt nyüzsögnek az emberek, mindenki a fölfedezett Csillagflotta-hajóval kapcsolatos munkákat végez, és ráadásul az Equinox legénysége is átköltözött a Voyagerre. Remek érzés volt.

– Azon gondolkoztam – folytatta Gilmore –, hogy nem kerülhetnék-e egy másik csapatba. A Voyageren.

– Gond van? – kérdezte Chakotay. Ezzel a két szóval egyszerre utasította rendre, hogy viselkedjen Csillagflotta-tiszthez méltóan, és kérte tőle a helyzet bővebb kifejtését – noha sejtette, miről lehet szó.

 

A nő idegesen elmosolyodott.

– Ó... csak egy kis poszt-traumatikus stressz... Legalább beismerte.

– Rossz emlékek – mondta megértőén Chakotay.

– Egypár.

Most viszont eltitkol valamit. Csak egy pár?

– Ami azt illeti – ajánlotta föl –, elkelne mellém valaki a maga gépészeti szakértelmével.

Gilmore őszinte megkönnyebbülésében ragyogó mosolyt villantott rá.

– Köszönöm.

Együtt sétáltak tovább néhány lépést, szó nélkül. Chakotay abban reménykedett, hogy Gilmore még jobban ellazul, de tartott tőle, hogy első alkalommal volt igaza, és ehhez hosszabb időre lesz szükség. Mindannyian idegesek. Nagy változás ez a számukra.

– Milyen tiszta hajó! – bukott ki Gilmore-ból.

– Igyekszünk. – Nem állt meg elmagyarázni, hogy a hajó tisztán tartása az egyik olyan tevékenység, amivel elfoglalják a legénységet űrutazásuk unalmasabb szakaszaiban, hiszen küldetésük az idő nagy részében másból sem áll, mint a hazáig vezető út fogyasztásából. Nem akarta a nővel azt éreztetni, hogy az élete mostanáig tragikusságában teljességgel értéktelen volt – elvégre neki a saját hajóján valamivel több dolga volt a súrolásnál és fényesítgetésnél.

– Annyira hozzászoktam már, hogy ledőlő falak elől ugráljak el – mondta Gilmore – és átlépkedjem a padlóban tátongó lyukakat...

Chakotay bólintott, remélve, hogy eltereli a nő figyelmét a gyomorfelkavaró múltról.

– Néhány hét múlva rá sem fog ismerni az Equinoxra. Örömmel megy majd vissza.

Gilmore kétkedő mosolyra húzta a száját; még mindig aggasztotta valami.

 

– Hacsak nem döntök úgy, hogy a Voyageren maradok.

Vajon viccel? Nem, a férfi nem úgy érezte. A humor csak a felszínen volt jelen, halovány álcaként.

– Azt mondta, szüksége lenne valakire az én gépészeti szakértelmemmel – hadarta. Talán megérezte, hogy az előző megjegyzés indoklás nélkül nem állja meg a helyét.

– Nem hiszem, hogy a kapitánya örülne neki – vetette ellen Chakotay, és befordult a sarkon a turbólift felé. – Már így is elég kevesen vannak.

Aú – ezt nem kellett volna fölemlegetnie! Amilyen állapotban azokat a holttesteket találták... Nyelvbotlás. Remélte, hogy a nő nem tulajdonít jelentőséget neki.

Még mindig nem tudták, hogyan ölt az „ellenség", sőt, azt sem, hogy egyáltalán mivel állnak szemben. Miféle támadás okozhatja azt a kiszáradást? Chakotay meg akarta kérdezni, úgy vélte, a nő ismeri a választ, de megígérte magának, hogy nem sürgeti ezeket a nehéz időket megélt embereket. Most pihenést érdemelnek, nem vallatást.

De miért akar maradni a nő? Megértette, hogy nyilván kényelemben és biztonságban érzi magát itt azok után, amiken átment, de elhagyná a hajóját? A kapitányát?

Úgy döntött, hogy nem töpreng most tovább a dolgon, nem kényszeríti színvallásra Gilmore-t. Ehelyett megérintette a lift hívógombját. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Minden ügyfelet kiszolgálunk, nincs várakozás.

Belépett, megfordult... Gilmore nem követte. Ott állt az ajtóban, de úgy nézett a liftkabinra, mintha veszélyes mocsár lenne.

– A gépház öt fedélzettel lejjebb van – jegyezte meg Chakotay kedélyesen. – Sokáig tartana, ha a Jefferies-csöveken mászna le. – Amikor a nő végre rászánta magát, és belépett, kiadta a parancsot: – A tizenegyedikre!

A liftajtó becsukódott, mozgásba lendültek. Chakotay figyelte, ahogy Gilmore egyre fokozódó idegességével birkózik.

A nő is észrevette, hogy figyeli, meglátta a kíváncsiságot a férfi szemében, és némi habozás után magyarázkodni kezdett.

– Már három hónapja be sem tettem a lábam turbóliftbe.

– Klausztrofóbia?

Úgy tűnt, nem tetszik neki a szó, de nem vitatkozott.

– Ha azok közül a hasadékok közül itt nyílik meg egy... hová bújhatnánk?

Láthatóan ebből állt az élete. Bujkálásból. Megpróbálta elképzelni – rejtőzködés az idő nagy részében, csak azért óvakodnak elő, hogy újjáépítsék a barikádokat, esetenként egy-egy óra lopott alvás, aztán a hirtelen ébredés arra a sivító hangra, annak a valaminek a támadására, amit még mindig nem tudott elképzelni. Gilmore kifejező szemében a borzalom egész skálája vonult végig, bár a nő megkísérelte elrejteni előle, magára erőltetni csillagflottás énjének megszaggatott maradékát.

– Egykettőre kint leszünk innen – nyugtatgatta Chakotay. Szavai üresen csengtek annak tudatában, amit a nőnek át kellett élnie, de neki akkor is meg kellett próbáim legalább csökkenteni a benne gyülemlő rettegést.

A lehető legrosszabb pillanatban, éppen amikor a lift igazán gyorsulni kezdett függőleges zuhanása közben a tizenegyedik fedélzet felé, rövid hidraulikus visítás hangzott föl. Gilmore láthatóan összerezzent.

– Csak egy graviton-relé volt – mondta gyorsan Chakotay. – Nem kell megijedni.

Reszketeg mosoly oldotta föl valamelyest a nő pánikhoz közeli arckifejezését.

– Úgy nézek ki, mint aki megijedt?

A lift zaja egyre hangosabbá vált. Chakotay eddig észre sem vette soha. Valóban sivított és zümmögött gyorsulás közben. Gilmore egyre szaggatottabban szedte a levegőt, és a kezét tördelte. Már csak néhány pillanat...

– Vészleállítás!

A lift azonnal lefékezett. Szerencsére éppen egy fedélzetnél tartott, így a teljes leállás előtt még pozícióba helyezkedett. Gilmore egy pillanattal később már ki is ugrott a nyolcadik fedélzet folyosójára.

Amikor Chakotay utolérte, egész testét remegés rázta.

– Ha nem bánja – vacogta a nő –, inkább mégis a Jefferies-csöveket választanám...

Azzal már el is indult, mintha tudná, merre kell mennie. Chakotay gondolatban vállat vont, és utánasietett.

– Nekem sem árt egy kis testmozgás.

– Sajnálom, ha kínos helyzetbe hoztam, Janeway kapitány. Elvégre most két legénység van a hajóján, két kapitány, két első tiszt...

Janeway elmosolyodott, miközben Rudy Ransommal a Voyager tiszta folyosóin sétált, és áldotta jó szerencséjét. A férfi már negyedszer kért elnézést, amiért gondot okoz, útban van, gátolja a haladásukat, és a többi.

– Mondtam már önnek, kapitány – szólt Janeway –, és remélem, hamarosan végre meg is érti, hogy én nemcsak udvariaskodom önökkel, valóban örülök, hogy a változatosság kedvéért így benépesült a hajóm. Különben sem olyan nagy a zsúfoltság. Új arcok, új beszélgetések – legalább eszünkbe juttatják, hogy a Csillagflotta valóban létezik, nem csupán a képzeletünk szüleménye. Mind jól érezzük magunkat. Végre tehetünk valami hasznosat. Ezért én bármikor hajlandó lennék föladni a kényelmemet. És nem is csak én. Mindegyikünk, Ransom elmerengve rázta a fejét.

– Valahányszor megtámadtak minket, segélykérő jelzést adtam le az egyezményes föderációs frekvencián. Csak azért tettem, hogy a legénység jobban érezze magát azokban a halál előtti utolsó rémséges másodpercekben. Mert minden alkalmat az utolsónak hittünk... Azt akartam, legutoljára a kapitányuk hangját hallják, amint segítséget kér egy baráti hajótól, még ha az a hajó soha nem érkezett is meg. így azok az utolsó hangok a remény hangjai voltak, nem az a szörnyű visítás vagy haldokló bajtársaik halálsikolyai. Sosem hittem igazán, hogy valaki egyszer... tényleg válaszol. Amikor a Voyager mégis megtette – folytatta kis szünet után –, azt gondoltam, hallucinálok.

– Pedig nem úgy viselkedett – nyugtatta Janeway. Határozottan válaszolt, és adta meg a helyzetét. Elmondta, mit tegyünk, mi kiterjesztettük a pajzsunkat, és most itt vannak. Bámulatos, hogy ilyen tisztán tudott gondolkodni azok után, amiket át kellett élnie.

– A helyzet éppen hogy tisztábbá tette a gondolataimat. – Ransom hangja hirtelen megkeményedett. Mindent sokkal tisztábban látok.

– Le vagyok nyűgözve – felelte Janeway. – Nekem a kiképzés nagy része ráment, míg megértettem, mi egy kapitány dolga vészhelyzetben. Megtanítottak rá, és tanulmányozhattam is más kapitányokat, éles helyzetben... Magának mindez kimaradt, mégis példamutatóan helyt állt, amikor a szituációval szembe került.

– Én tudós vagyok, nem hadihajó-kapitány – bólintott rá Ransom. – Az előléptetésem engem is meglepetésként ért. Amikor fölfedeztem az yridiánokat, kutatótiszt voltam, egy kómában fekvő kapitánnyal. Technikailag nem is én vezettem a küldetést. Ha a kapitány magához tér, nem pedig meghal, ő kapta volna az elismerést. Helyette azonban rám testálták, és mellé még egy saját hajót is. Erre igazán nem számítottam.

– Rászolgált. Maga talált rá az yridiánok lakott településeire, nem a kapitány.

– Ó, az a rész valóban az én érdemem – nevette el magát a férfi. – De azért nem járt volna hajó. Amikor kineveztek kapitánnyá, azt hittem, valami kutatócsoportot fogok vezetni, nem egy egész hajót.

– Mit csináltak, mikor a Gondviselő...?

– Elrabolt minket?

Úgy tűnt, őt nem zavarja annyira az esemény felidézése, mint Janeway várta volna, ahogy ő maga küszködött az emlékkel időről időre, szolgálaton kívül töltött éjszakákon.

– Olyan közel jártunk a biztonságos űrhöz, amennyire csak lehettünk, anélkül, hogy egy csillagbázis tetején csücsültünk volna. Biomintákat vettünk egy üstökösöktől látogatott aszteroidaövben. El tudja képzelni? Egyszerű feladat, mint fölvenni egy csizmát! Rutinmunka volt. Még épp csak tanulgattuk az Equinox kezelését. Egyikünk sem ismerte igazán jól a hajót. A tanulást végül a magunk kárán kellett befejeznünk.

Janeway egy kereszteződésnél az asztrometriai labor felé intette.

– A kutatóhajókat rendszerint nem úgy építik, hogy ilyen támadásokat kibírjanak, amilyeneket önök elszenvedtek.

– Remek egy "hajó – vette védelmébe Ransom gyorsan az Equinoxot. – Magam sem gondoltam, hogy ilyen sokat ki fog bírni. Soha nem volt semmi meghibásodás, legalábbis semmi komoly. Még amikor több sebből vérzett, és az elektronikus belsőségeit kiontották, akkor is működőképes maradt a térhajtómű és a pajzs. Fura... amikor először a fedélzetére léptem, nem is nagyon kedveltem. Hozzászoktam a nagyobb, Berengaria-osztályú labor-bárkákhoz.

– Néha én inkább gondolok a Voyagerre szigetként, mint hajóként – jegyezte meg Janeway.

– Ó, én soha. Ahhoz túlságosan is tudatában vagyok minden pillanatban, hogy egy hajó úszik velem a nagy, üres tenger közepén. Az Equinox sosem tűnt olyan biztonságosnak, mint egy sziget. Ebben áll a maguk szerencséje.

– Hát, most már mind szerencsések vagyunk. – Janeway megengedett magának még egy mosolyt, mielőtt újra magára öltötte volna kapitányi szigorát. Közben beléptek az asztrometriai laborba.

Odabent Tuv'ok, Hetes és Maxwell Burke a konzolnál álltak, a Voyager és az Equinox grafikus megjelenítését szemlélve a nagy kivetítő-kupolán. A két hajó formációban repült, ahogy a valóságban is, és a komputer a helyváltoztatási és energiakibocsátási adatokból éppen elemzést végzett.

Janeway két másodpercig kedvtelve nézegette a számítógépes grafikát. Nemcsak hasznos volt, de látványnak is gyönyörű.

Hetes fölnézett.

– Termografikus analízist végeztem a pajzsunkon jelentette. Janeway kérése nélkül is dolgozni kezdett a vezérlőpanelen, és odafönt a grafika változni kezdett.

Tucatjával jelentek meg, majd tűntek el apró vörös pontok a mindkét hajót beburkoló pajzsgömbön. Minden egyes pont vad energiakitöréseket jelölt – mintha valami át akarna hatolni a védelmi rendszeren. Janewayben felszökött a feszültség, amikor rádöbbent, hogy korántsem verték vissza a támadást, az zavartalanul tovább folytatódott.

– Több gócpontot is találtunk – magyarázta Hetes. Véleményünk szerint ezek az idegenek kísérletei arra, hogy bejussanak a hajóinkba.

Most, hogy ez kiderült, Janeway már bizonyos rendszert is fölfedezett a pontok elhelyezkedésében. Nem össze-vissza jelentek meg a hajók körül, hanem ismétlődő mintázatban. Miközben figyelte, a mintázat kicsit megváltozott, majd tovább ismétlődött, újra és újra.

Tuvok közelebb lépett, és a monitorokra mutatott.

– Valahányszor újabb hasadék nyílik a pajzsunktól egyméternyire, az háromtized százalékkal gyengül.

Janeway a vezérlőpult kijelzőin sorakozó számokra és grafikonokra pillantott, aztán megint fölnézett a kivetítő-kupolára, és érezte, ahogy teljes idegrendszere riadókészültségbe helyezkedik.

– A jelenlegi tempó mellett kevesebb mint két napunk maradt, hogy kidolgozzunk valamilyen taktikát a védekezésre.

Ezzel nemcsak tényt közölt, de kihívás elé állította a legénységet. Valaki biztos kitalál majd valamit, talán ő maga, talán más. Az ő dolga az, hogy gondolkodásra bírja az embereit, kivesse a hálót, és figyelje, mi akad bele. Ha nem így tenne, a legénység egy idő után hozzászokna, hogy egyedül oldja meg a problémákat, és várakozó álláspontra helyezkedne. Ilyen helyzetben ez is a kapitány feladatai közé tartozott – stimulálni a beosztottjait, egyre stimulálni. Hogy kicsikarjon belőlük valami előremutató reakciót.

Hét Kilenced szólalt meg elsőként.

– Az önök bio-letapogatásai szerint – fordult Ransom kapitányhoz – az idegenek a mi világunkban csupán néhány másodpercig maradhatnak életben.

A férfi bólintott.

– Mint a partra vetett halak. De azokban a másodpercekben annál több kárt tudnak okozni.

– Mindenesetre – vette át a szót Tuvok – ez taktikailag a gyenge pontjuk. Talán kihasználhatnánk.

– Mire gondol? – kérdezte Burke.

Janeway rápillantott. A kérdés valahogy furcsának tűnt, vagyis az, ahogyan föltette.

– Ha sikerül meggyőznünk őket – javasolta Hetes –, hogy képesek vagyunk bármelyiküket foglyul ejteni, meggondolják, indítanak-e még egy támadást.

– A kérdés az – töprengett hangosan Janeway –, hogyan fogjunk ki egy ilyen halat?

Vajon érkezik válasz? Ransomból még nem tudott túl sokat kihúzni ezzel a problémával kapcsolatban. Persze nem is nagyon erőltette. Elvégre a férfi is kapitány, elvárta tőle, hogy minden olyan információval önként előáll, ami segítheti a legénységeiket. Ransom azonban az embereihez hasonlóan még mindig a történtek hatása alatt állt. Talán még más Csillagflotta-tisztekben is nehezére esett megbízni. Ő maga is hányszor tévedett már idegenekkel kapcsolatban, amióta elrabolták a Delta Kvadránsba! Meg tudta érteni, ha a férfi kivár, hogy lássa, tényleg ez-e a valóság, vagy csak hallucináció, trükk, esetleg egyenesen csapda. Janeway a lelke mélyén tudta, ő maga is tartózkodóbban viselkedne, míg meg nem győződik a helyzet biztonságosságáról.

Igen, Burke első tiszt némán tanácskozik a kapitányával. Pillantásaik annyira beszédesek, hogy szavakra már nincs is szükségük.

Ransom hallgatólagos beleegyezésével Burke végre kibökte:

– Építsenek csapdát! Tehát tudják, mi a teendő.

– Parancsnok? – unszolta tovább Janeway. Bővebb magyarázatot várt tőle.

Burke megint Ransomra pillantott, és ismét megkapta a néma engedélyt.

– Egész pontosan egy multifázisos erőtérre lesz szükség – mondta, még mindig tétovázva. Vagy csak gondosan válogatja meg a szavait? – Látni akartuk, mivel állunk szemben, úgyhogy építettünk egy kis kamrát, ami néhány percig képes az egyiküket fogságban tartani.

Janeway várt egy másodpercig, hátha kibukik még valami, aztán megszólalt:

– Ha ezt a technológiát továbbfejleszthetnénk, talán létrehozhatnánk egy multifázisos erőterekből álló rácsot mindkét hajó körül.

Burke megmerevedett, mintha azt várná, hogy Damoklész kardja a fejére sújt, és Ransom tekintetét kereste.

– Rudy?

Már megint egy olyan különös szünet a párbeszédben, újabb szótlan információcsere...

– Ha Janeway kapitány egyetért – bökte ki Ransom összehúzott szemmel.

Milyen furcsa válasz! Ransomnak tudnia kell, hogy ő vár egyetértésre, sőt tettekre. Miért habozik hát?

– Meg kell vizsgálnunk azt a kamrát – mondta Janeway. De hát ez Ransom előtt is világos kell legyen, nem? Miért szükséges nyilvánvaló dolgokat így körüljárni?...

Ezúttal sem Ransom nem nézett Burke-re, sem fordítva. Ehelyett mindketten Janewayt bámulták, és a nő úgy érezte, még a lélegzetüket is visszatartják.

– Sajnos az lehetetlen – közölte Ransom közönyösen. – A kutatólaborunkban van. Azt az egész részleget termikus sugárzás árasztotta el az utolsó támadásnál. Napokba telik, mire bárki bemehet oda.

– De a tervrajzok a tartalék adattárunkban is benne vannak – tette hozzá gyorsan Burke, nem túl fényes, mégis használható alternatívát ajánlva.

– Megpróbálhatom letölteni őket – jelentette ki Ransom, mielőtt bárki más megszólalhatott volna. Segítene?

Janeway követte őt kifelé; hagyta, hogy Ransom menjen elöl, noha a férfi csak vendég volt a hajóján. Érezte,az önbizalmának most szüksége van erre. A hajójukon esett kár mértékéből megítélhette, hogy az Equinox legénysége minden valószínűség szerint tovább vendégeskedik majd a Voyageren, mint eleinte gondolták. Janeway ezért igyekezett minél kellemesebbé tenni számukra ezt a kis kiruccanást a korábbi pokoli körülmények miatt.

Nem mintha Ransomnak szüksége lett volna segítségre. Ki nem képes egyedül néhány fájlt letölteni? Janeway úgy vélte, a férfi inkább egyenrangú társaságra vágyik. Vagy talán csak nem akar még egymaga visszamenni az Equinoxra. Valósággal egyedül vezette ezt a fiatal tudósokból álló csapatot, egyedül kellett vállalnia a felelősséget a túlélésükért, és végignézhette sokuk szörnyűséges halálát. Egyedül dacolt az árral, megingás nélkül. Max Burke nem volt igazán első tiszt, úgy pottyant bele abba a pozícióba, ahogy Ransom a kapitányi székbe. Ez korántsem az a helyzet, mint amikor az embernek egy gyakorlott kapitány segít a hajó irányításában. Janeway többször hálát adott már azért, hogy Chakotay áll mellette első tisztként, így mindig azzal a biztos tudattal alhatott, hogy hajóját jó kezekben hagyta. Ransom ezzel szemben sosem lazíthatott.

Ő és Burke láthatóan közel álltak egymáshoz, mind érzelmi, mind szükségszerűség! alapon, de ez a fajta bizalom azért mégsem helyettesíthette azt a tapasztalatot, amit az ember csakis jó időkben gyűjthetett össze egy hajó kormánya mellett, hogy aztán a rutin átsegítse a rosszabb időkön is. Az Equinox legénysége és tisztjei egyenesen fejest ugrottak a rossz időkbe. Janeway ezért örömmel adott meg nekik minden lelki támaszt, amire csak szükségük lehetett.

Ransom mégsem bízott meg benne teljesen. Ezt jól érezte. Noha Janeway a dolgot eleinte a kényszerű bizalomhiányban, a kis létszámú legénységgel összezárva töltött öt év számlájára írta, Ransom őszinteségének hiánya és az embereivel váltott titkolózó pillantásai, suttogó szavai mégis csak megszólaltattak egy riadócsengőt agyának hátsó részében. Valamit nem akarnak elárulni.

Talán csak félnek elkötelezni magukat? Attól tartanak, hogy ha túlságosan összebarátkoznak a Voyager legénységével, nem lesznek képesek a szabályzatnak megfelelően visszatérni a saját hajójukra?

Nem, nem ez lesz az ok. Tudják, hogy vissza kell menniük. Janeway arra gondolt, fordított helyzetben, ha valami csoda folytán kijavíttathatná sérült hajóját, ó egy percig sem habozna.

De tisztességes ez? Hogy a saját reakcióit igyekszik rávetíteni más emberekre? Talán ók egészen másként éreznek. Olyan rég nem volt már alkalma flottában szolgálni... még ilyen kis, kéthajós flottában sem. Nem is emlékezett azokra az érzésekre.

Idő, idő. Mindannyiuknak idő kell az összeszokáshoz. Ezek az érzések és gyanúk lassan eltűnnek majd. Segít majd a szabályzat, a protokoll, a rutin és a parancsnoki struktúra. Ezek az erők elsimítanak minden problémát. Csak a szabályok szerint kell élni, kiadni és teljesíteni a parancsokat, jelenteni a feletteseknek, rögtönözni, ha szükséges, de mindenképp visszarázódni a Csillagflotta módszeres rendjébe.

Az lesz a megmentőjük. Ez már nemcsak két elszigetelten hánykolódó hajó a csillagközi űr végtelen tengerén. A Bolygók Egyesült Föderációjának követei ők ezen a határvidéken, a Csillagflotta tisztjei és közlegényei valamennyien, a szabályzat határozza meg minden mozdulatukat. Ez lesz a megmentőjük és az összekötő kapocs a két legénység között.

Idő. Idő. Szabályzat, ön- és céltudatosság, valami, ami az egyszerű túlélésnél messzebbre mutat, és persze rengeteg idő.

Vajon rendelkezésükre áll?

 

ÖTÖDIK

 

Fura, hogy alakulhatnak a dolgok. Fantasztikus karrierlehetőség, kutatói állás, amit meg is fizetnek, rang és egy kapitány, aki minden gonddal szembenéz helyette. Egyik nap még aszteroidákat kapirgál, a következőn hetvenezer fényévnyire az otthontól az életéért kell küzdenie. Aztán a halált várja egy szerelőjáratban, már a lábát sem érzi, ma pedig...

Noah Lessing teleszívta a tüdejét levegővel, megkapaszkodott a Voyager hologramorvosában, lábának teherbírását próbálgatva. Pedig már azt hitte, búcsút mondhat mindkettőnek.

– Nyugodtan nehezedjen rá – mondta a doktor.

Lessing rájött, hogy visszatartja magát, képtelen elhinni, hogy ismét tud járni. Pedig azt hitte, már teljes súlyával a földön áll. Előrehajolt, újonnan összeforrasztott jobb lábára nehezedve.

– Rajta! – bátorította a doktor. Egy lépés... kettő...

– Jó. Fáj valami?

– Csak egy kicsit – felelte Lessing. Talán több is volt annál, de már nem tudott különbséget tenni a sok és a kevés közt. Megtanulta, hogy tudomást se vegyen arról, amin nem változtathat, még ha belepusztul is.

Fölkészült a következő lépésre, de ekkor kinyílt a gyengélkedő ajtaja, és besétált a természet és a gépészet egyesített csodája: Hét Kilenced.

– Őrangyalom! – üdvözölte Lessing.

– Azért jöttem, hogy ellenőrizzem, mennyire károsodott – közölte a nő érzelemmentesen. – Ez enyhébbnek tűnik, mint vártam.

– Mert az orvosuk csodákra képes... – Amint ezt kimondta, a bal lába összecsuklott alatta, és ő oldalra zuhant. Ha a doktor nem kapja el, a padlón köt ki.

– Egyelőre elég lesz – mondta a hologram. – Hetes? A nő odalépett, és megtámogatta Lessinget a másik oldalról. Furcsa módon sokkal biztosabb támaszt nyújtott a hologramnál.

– Újjá kellett építenem a gerincoszlop alsó részét és mindkét combcsontot – folytatta a doktor. – Egy kis pihenés és fizikoterápia után mindegyik jobb lesz a réginél.

Lessing legyőzte késztetését, és nem jegyezte meg, mennyire másként viselkedik ez az orvosi program, mint az Equinoxé. Az ő hajóorvosuk az elrablásukat követő első héten halt meg. Azóta a betegellátást egy kifejezetten rideg hologram végzi. Voyageri társa vidámabbnak látszott, elégedetten konstatálta, ha egy kezelés bevált, és aggódva, ha nem. Majdnem annyit szenvedett Lessing medencéjével és lábszárával, mint maga a férfi.

Hagyta magát visszavezetni a legközelebbi bioágyhoz, és határozott örömmel vette észre, hogy a fekvés mellett immár ülni is képes rajta. Néma csodálattal bámulta Hetest, szemét legeltetve az ingerlő domborulatokon. Aztán a doktor egy karjához nyomott fecskendőpisztollyal egy pillanatra elterelte a figyelmét, és mire újra a nő felé fordult volna, az már kifelé tartott.

– Hetes! – kiáltott utána. – Nem hallottam a riadószirénákat... hová siet ennyire?

A nő a doktorra pillantott, aki jóváhagyólag így szólt:

– Pár percig maradhat. – Lessinghez fordulva hozzátette: – De pihenjen!

Jó. Tehát egyedül hagyja őket.

Lessing számos rosszabb sorsot el tudott képzelni magának annál, hogy kettesben lehet ezzel a testet öltött álommal.

– Gyönyörű a hajójuk – szólalt meg. Ó... micsoda frappáns kezdés!

– Valóban kielégítő – felelte a nő zavartan. Úgy tűnt, ilyen szemszögből még sohasem nézte a hajójukat.

O is máshogy állna a dologhoz, ha az utóbbi öt évet az Equinoxon töltötte volna.

– Egy a Jefferies-csövekben töltött hét után – magyarázta Lessing – ez maga a paradicsom. Tudta, hogy egy átlagos burkolatelemben ötezerkétszáztizennyolc plazmaforrasztási pont van?

A férfi ezt csak borongós tréfának szánta, de Hetes közömbös arccal rávágta:

– Igen.

Jó érzés volt nevetni. Lessing rendszerint könnyen elmosolyodott, és mivel a többség kedvesnek tartotta a mosolyát, nem is takarékoskodott vele. Újabban azonban már egészen elfelejtette, milyen érzés átéléssel vigyorogni, és nem csak megnyugtató fintort erőltetni az arcára, hogy valamelyik végsőkig elkeseredett társát jobb kedvre hangolja. Itt arra többé már nem volt szükség. Nevethetett és mosolyoghatott, átéléssel.

– Gondolom, maga tényleg tudja – kuncogott. A borg közismerten alapos.

– Az emberek pedig... sokoldalúak – felelte a nő. Lessing nem tudta eldönteni, ezt vajon bóknak szánta-e.

– A vérünkben van – tréfálkozott. – Én is sorra veszem a plazmaforrasztási pontokat, közben száz tizedes jegyig kiszámolom fejben a pit... ráadásul pedig azt képzelem, valahol máshol vagyok. Például otthon.

– A Földön – suttogta maga elé a nő. Vajon ábrándozva csillant a szeme? Vagy csak titokzatosan?

– Anyámmal, apámmal... a nővéreimmel... Beszélgetünk, mindenről és semmiről... újra együtt.

Gondolatban rövid időre messze röpült Hetestől, az egész gyengélkedőtől, és ismét otthon járt. Amikor először megpillantotta a föléje hajló nő arcát, meghallotta a hangját és Harry Kimét, aki azt mondta, most már életben marad, megvan a lába is, és csillagflottás bajtársakkal találkozhat... egy darabig azt hitte, megmentették őket. Mármint valóban megmentették. Valaki eljött értük az Alfa Kvadránsból, hogy hazavigye őket.

Aztán kitisztult az agya, rájött, a Voyager ugyanúgy csapdába esett itt, mint ők, és barátkozni kezdett a gondolattal, hogy élnek ugyan, de az otthon még nagyon messze van... sebaj, minden apró jótéteményt meg kell becsülni. És ő már hozzászokott az egészen mikroszkopikusokhoz. Ezzel is megtanul együtt élni.

– A módszere sikeresnek bizonyult – dicsérte épp Hetes. – Életben maradt. És ez nem kis teljesítmény, figyelembe véve a körülményeket.

Szoborhoz méltó arca és teste lassan elhomályosult, a férfi szeme előtt összefolyt minden. A fecskendő. Biztos nyugtató volt benne.

– Azért túl nagyra ne értékeljen – morogta. – Nem érdemlem meg.

Vajon mennyit tud? Hiszen ő elmondott neki mindent, vagy nem? Mindent a sztáziskamráról, az ellenséges idegenekről, a kísérletekről, a kapitány döntéséről, hogy tovább kell haladniuk... a nő mindezt megértette, és megpróbálta megnyugtatni őt. Még nevetett is az aggodalmán, hogy a többiek vajon mit fognak szólni a történethez. Igen, mindent elmondott.

Vagy csak a nyugtató beszélt benne? Egyáltalán vele volt még Hetes?

– Pihennie kell – hallotta meg a nő hangját. Viszlát.

Lessing utolsó erejével koncentrálni próbált, kinyújtotta a kezét, és megragadta a nő karját.

– Hetes... megmentette az életemet. Remélem... nem fogja megbánni...

Miközben visszaereszkedett a bioágyra, és Hetes eligazgatta frissen gyógyult lábát, nehogy lecsússzon, Lessing elnézte a nő szoros kontyba fogott, gyönyörű, szőke haját, és az jutott eszébe, hogy pont úgy néz ki, mint azoknak az állatoknak a seprűszerű farka, amikkel kísérleteztek. Agyában újra és újra fölbukkantak ezek a lények, repülve, harcolva, visítva, sárga farkuk ide-oda csapkodott rémületükben, fájdalmukban és mérgükben.

Behunyta a szemét, és az otthonról álmodott, de közben tudta, hogy nagyon messze van még tőle.

Valamennyire helyreállt az energiaellátás – jó. Ahol egy órával korábban még komor félhomály uralkodott, most itt is, ott is fények világítottak. Néhány pult is újra működött, mohón villogtatva üzeneteiket, mintha élveznék, hogy megint a dolgukat végezhetik, hogy megszakítatlanul áramlik át az energia kábeleiken és tekercseiken.

Janeway még két fúziós áramkört összekötött, aztán elégedetten bólintott. Rudy Ransom mellette az ismerősség kellemes érzésével nyomogatta egy pult érintkezőit. Ó, egyik Csillagflotta-vezérlőpanel olyan, mint a másik, de több évnyi személyes kapcsolat után az ember hajlamos észrevenni bizonyos egyéni reakciókat mindegyiken. A hajóknak ugyanúgy kialakul a maguk személyisége, mint a csecsemőknek. Kezdetben valamennyi egyforma, később azonban életük eseményei hatására egyéniséggé válnak, kisebb javításokat hajtanak végre rajtuk, kialakulnak érzékeny pontjaik, rigolyáik, erősségeik és gyengéik, ahány, annyiféle. Ransom úgy kezelte hajója berendezéseit, mint egy rakoncátlan kölyökkutyafalkát, ami azonban fülét hegyezve figyel, és a gazdi minden egyes csettintésére azonnal ugrik. Úgy tűnt, ő minden műveletet tíz másodperccel gyorsabban befejez, mint Janeway. Ez láthatóan büszkévé tette, ezért a nő is belement a játékba.

Mögöttük a Voyager több műszaki specialistája dolgozott a berendezések helyreállításán és javításán. Kicserélték a meghajlott fedőlemezeket, a betört képernyőket, kapcsolópaneleket és kristály-kijelzőket. Még halk szóváltásukból is kiérződött a helyzetből adódó felfokozott céltudatosság.

Mindenki boldognak látszott, az Equinox legénységét kivéve. Ők feszélyezetten, szórakozottan, szótlanul dolgoztak. Ez furcsa... hisz épp nekik kéne a legboldogabbnak lenni.

Ó, de hát ez önzés! – rótta meg magát Janeway a gondolatért. Azt várja másoktól, hogy úgy viselkedjenek, ahogy ő tenné hasonló helyzetben? Nem valami tisztességes eljárás. Igazából azt sem tudhatta, mi mindenen mentek át. Ő és a Voyager is szembesültek persze rémületes eseményekkel, de azok közül csak néhány húzódott el hónapokig, mint az Equinoxot érő folyamatos támadások. Vajon mit tesz az ilyesmi azokkal az emberekkel, akik egy apró, csupán korlátozottan harcképes kutatóhajó fedélzetén zsúfolódnak össze?

– Feltűnt nekem – szólalt meg, remélve, hogy sikerül némileg megtörni a jeget –, hogy az emberei a keresztnevén szólítják.

A férfi feje megrándult, ami lehetett bólintás, de vállvonás is.

– Ha valaki annyi időt tölt a lövészárkokban, mint mi, a rang és a protokoll már luxussá válik. A Csillagflotta Parancsnokság amúgy is messze van.

– Ismerem az érzést – felelte Janeway.

Valóban ismerheti? Annyira, mint ő?

– Az ön hajóján, úgy látom, annál nagyobb a fegyelem – jegyezte meg Ransom, megpróbálva visszapasszolni a labdát. A nő ezt akár bóknak is veheti.

– Időről időre mi is lazítunk egy kicsit, de szerintem a protokoll betartása emlékeztet minket arra, honnan jöttünk – mondta Janeway –, és arra is, ahová remélhetőleg megyünk.

– Úgy tűnik, önöknél ez nagyon jól beválik.

Janeway hallgatott egy darabig. A férfi valóban kihangsúlyozta azt, hogy „önöknél", vagy csak képzelődik? Hirtelen szégyenérzet támadt föl benne, bűntudat, amiért nekik ilyen erős hajó áll rendelkezésükre, és elegendő ember a kezeléséhez. Eddig mindig úgy érezte magát, mint az elveszett bárány, aprónak egy hatalmas, ellenséges kvadránsban, most azonban egy eltévedt kiscsibére bukkant, akit még ő is játszva eltaposhatna.

– Azért a jóból kijutott nekünk is – próbálkozott Janeway, de amint kimondta, rájött, mennyire hamisan hangzik. Vajon mit gondol majd a férfi? Hogy együttérzésből mondta vagy vetélkedésből? – Reaktormag-szivárgások, ionviharok, néhány menet a borggal...

– A borggal? Mi egyetlen kockát sem láttunk, amióta megérkeztünk.

– Áldja a szerencséjét! – Janeway szeme megrándult a felismeréstől. Ez kifejezetten szívtelen volt. Miért nem akar ez a beszélgetés úgy alakulni, ahogy szeretné?

Ransom látszólag nem fogta föl a szavak mögöttes értelmét.

– Találkoztak valaha a krowtonán őrséggel?

– Nem is hallottam róluk.

A másik kapitány egy pillanatig hallgatott, válla megereszkedett.

– Mi velük töltöttük az első hetünket a Delta Kvadránsban. Azt állították, hogy betörtünk a területükre. Két választásunk volt: vagy körbehajózunk a határaik mentén, és azzal még hat évvel megnyújtjuk az utazásunkat... vagy tartjuk az irányt. Én azt a parancsot adtam, hogy haladjunk tovább egyenesen. – Szeme összeszűkült. Harminckilenc embert veszítettem. A legénységem felét. Hát, ezzel véget ért a „ki mit élt át"-vetélkedő. Janeway szíve megugrott, amikor pillantása találkozott a férfiéval. Ezt az ő kalandjaik még csak meg sem közelítik.

– Sajnálom – kínálta fel együttérzését. Azonban sem ez a gesztus, sem az emlékezés nem könnyíthetett Ransom lelkiismeretén, legfeljebb az adhatott némi megnyugvást, hogy végre van valaki, egy másik kapitány, akinek mindezt elmesélheti, terhei egy részét átrakhatja egy egyenrangú társ vállára.

– Azt a veszteséget azóta sem tudtuk kiheverni mondta a férfi. – Mindent megváltoztatott...

A nőre nézett, de csak egy pillanatig. Nem folytatta az elkezdett gondolatot.

– Ezt hogy érti? – bátorította Janeway, reménykedve, hátha sikerül végre kiszednie az egész történetet a férfiból. Vagy hozzá kéne még tennie, hogy amit mond, az köztük marad?

– Amikor rádöbbentem, hogy hátralevő életünket a Delta Kvadránsban töltjük – folytatta Ransom nehézkesen –, azt mondtam a legénységnek, Csillagflottatisztekhez méltóan szenteljük az időnket tudásunk gyarapításának, és közben őrizzük a belénk nevelt elveket. Aztán néhány év múlva fokozatosan kezdtük elfelejteni, hogy felfedezők vagyunk. Néha kis híján emberi mivoltunkról is megfeledkeztünk.

Néhány pillanatnyi csendes vigaszt nyújtva Janeway elgondolkozott, milyen nehéz is lehetett őrizni a magasztosabb elveket, amikor már a rendszeres étkezés is gondot okozott. A felfedezés jól hangzó eszme, de az éhezőt csakis egyetlen cél vezérli.

– Ez egy Nova-osztályú kutatóhajó – jegyezte meg Janeway, megpróbálva a kínosan nyilvánvaló információktól elindulni, hátha előbukkan mögülük mindaz, ami egyelőre rejtve maradt előle. – Rövid távú feladatokra tervezték. Minimális fegyverzet... nem is képes nyolcas fokozatnál nagyobb sebességre. Őszintén szólva nem tudom, hogyan csinálták. Hiszen legalább akkora utat megtettek, mint mi, de sokkal rosszabb feltételek közt.

Inkább nem gratulált a férfinak, amiért a legénységének csaknem a fele megmaradt, mert rádöbbent, mennyire üresen hangzana, és csak annál keserűbben tudatosítaná a veszteségeket. Hiszen a mérleg a halottak oldalára billent.

– Bárcsak enyém lenne az érdem! – mondta Ransom. – De ráakadtunk egy féregjáratra. Néhány fejlesztést végeztünk a térhajtóművön...

Ezzel elhallgatott. Janeway érezte, hogy más is volna még, tudta, B'Elannának gondja akadt a reaktorral.

– Kérdezhetek valamit, mint kapitány a kapitánytól? – kérdezte Ransom egy pillanatnyi tétovázás után. Az Elsődleges Irányelv. Milyen gyakran szegte meg a legénység védelme érdekében?

– Megszegni? – Az örök, kísértő kérdés. – Soha vágta rá gondolkodás nélkül. – Legfeljebb... néha megkerültem. De még az is nehéz döntés volt.

Na, most ki titkolózik?

– És ön? – kérdezett vissza.

– Ó, egyszer-kétszer már a határán voltam. De semmi komoly.

Valahogy úgy tűnt, vége a beszélgetésnek. Már egyáltalán nem voltak nyitottak. Sőt, egyenrangúak sem. Valami megváltozott, de Janeway nem tudta volna megmondani, micsoda. Rajtuk kívül nem volt más Csillagflotta-kapitány a Delta Kvadránsban. Új szabályokat kellett kialakítaniuk az új helyzeteknek megfelelően, amikor olyan civilizációkkal találkoztak, amelyek még csak nem is hallottak a Föderációról, fogalmuk sem volt a befolyásáról, sőt, még csak nem is érdekelte őket. Ez súlyos teherként nehezedett a kapitányokra, akik hozzászoktak, hogy hírük megelőzte őket, hátuk mögött pedig egy biztos hatalmat tudhattak, amire támaszkodhattak.

Ransom hatásos trükkel váltott témát: befejezte a munkáját. Ismeretsége ezzel az összevissza kábelezett, toldozott-foldozott rendszerrel hozzásegítette, hogy gyorsan kibogozza azt a problémát, aminek még a diagnosztizálása is Janewaynek több napjába telt volna. Amikor fölegyenesedett, megszólalt:

– Hát megvagy...

Janeway egy pillanatra azt hitte, hozzá beszél, de aztán a férfi lehajolt, beletúrt egy törmelékhalomba, és kihúzta belőle a hajó szolgálatba állítási emléktábláját.

U.S.S. Equinox. A szolgálatba állás dátuma, a tiszti kar névsora... amolyan dögcédula, hajóra szabva.

Ransom kapitány puszta kézzel letörölgette a táblát, noha éles fémforgácsok borították tüskeként, valami mágneses töltésmaradvány jeleként.

Janeway boldogan osztozott a férfi örömében, de ugyanakkor lesújtotta a bánat, amiért a hajónak ez a fontos tartozéka eddig elfeledve hevert egy törmelékhalom alján, ragacsosan a ráömlött hidraulikus folyadéktól, és eddig senkinek sem hiányzott. Ha a Voyager nincs elég közel, és nem veszi a segélykérő hívásukat, a tábla örökre ott maradt volna, mert a legénység valamennyi tagja meghal. Volt ebben valami szánalmas. Ugyanúgy zavarta őt, mintha egy gyermeksírt látna mindenféle jelzés nélkül.

– Ez jó ómen – mondta biztatóan. – Tegyük vissza a helyére!

Mi pedig igyekezzünk vissza a saját helyünkre! Vajon miért tűnik ma az otthon sokkal távolibbnak, mint tegnap?

Két hajó, együtt repülnek az űrben, ahogy a Földön is szokás volt évszázadokkal, sőt évezredekkel korábban. Az Equinox és a Voyager a szubteret hasította – az egyik teljesítőképessége határán, a másik amolyan félgőzzel – a csillaghajó által gerjesztett pajzs biztonságos méhében, szűnni nem akaró támadások kereszttüzében.

Sietős munka folyt. Fogyott az idő. Mindenki megpróbált csöndesen és nyugodtan dolgozni, de a közeledő határidő tudata izzadságcseppeket csalt a homlokokra. Azok az idegenek odakint, amik a tér valami más dimenziójából törtek elő újra és újra, szisztematikusan rombolták a csillaghajó erős pajzsát, azt a pajzsot, amit amúgy is elvékonyított már, hogy két járművet próbált védeni egyszerre.

Rudolph Ransom a nagyobbik hajó folyosóin sietett végig, de gondolatai közben egyre a kisebbiken jártak. Az Equinox kritikus részlegeit elárasztó sugárzás egyelőre távol tartotta a szerelőket, így jutott ideje alaposan eltöprengeni a teendőkön. Vagy előáll ugyanis hamarosan egy kész tervvel, vagy elfogy az idejük, és a Voyager legénysége is arra a sorsra jut, mint az övé. Ennek fényében talán más megvilágításba kerülnek bizonyos elítélhető cselekmények, és értelmetlenné válik a bűnbakok keresése. A túlélés érdekében össze kell fogniuk. Nagyon remélte, hogy ez lesz a helyzet.

Azóta hajtja magát, amióta a Voyager fedélzetére került, még az evésre is sajnálta az időt. Most a hajó OSHja ráparancsolt, hogy jelentkezzen az étkezdében, vagy ő fogja táplálni intravénásán. Miután hónapokig elvétve lenyelt falatokon tengődött, egy szabályos étkezés gondolata idegennek tűnt számára. Időbe telik, amíg visszaszokik néhány dologhoz. Akár fizikailag, akár más értelemben.

Ennek ellenére jelentkeznie kell az étkezdében. Komjelvénye rögzíti majd a belépés tényét, mivel az OSH erre programozta, de onnantól azt csinál, amit akar.

Az étkezde nem volt tele, de erre nem is számított. Elvégre mindkét hajó ostrom alatt állt. Emberek jöttek-mentek, bekaptak egy-egy falatot, hogy aztán tovább dolgozhassanak a deflektor-rendszer üzemben tartásán. Ransomot nem lepte meg, hogy a saját legénységéből is itt talál valakit – de az már igen, hogy ez épp Max Burke. Valószínűleg ugyanúgy orvosi parancsot kapott az evésre, mint ő.

Burke azonban láthatóan eleget is tett neki, mert egy kiadósán megpakolt tálca volt előtte, noha az ételt csak piszkálgatta. Ransom odasétált mögé, és kezét a vállára tette.

– Gondoltam, hogy itt vagy. Burke fölpillantott rá.

– Hogy is tudtam volna ellenállni két szükségfejadagokon leélt év után?

– Azért ne szokj hozzá! – Ransom nem ült le, inkább nekitámaszkodott a szomszédos asztal egyik székének. Amikor Max kapcsolt, és a válla megereszkedett, a kapitány keze ökölbe szorult. Lehalkított hangon folytatta: – Janewayból kiindulva ezek az emberek sosem értenék meg.

– Előbb-utóbb rá fognak jönni.

– Nem, ha távol tartjuk őket a kutatólabortól. És persze a reaktormag injektoraitól. Vigyázz, mit mondasz előttük! Ez a régi barátnődre is vonatkozik.

Nem igazán tiltás volt, amit mondott, de annál szigorúbban hangzott. Egy kapitány számára a beavatkozás a legénység magánéletébe mindig veszélyes kötéltánc.

Arra gondolt, hogy biztos Janeway is egyetértene. Úgy tűnt, ő kerüli a személyesebb kapcsolatokat az embereivel. Elhurcolva a Delta Kvadránsba, az emberi társadalomba való visszatérés legcsekélyebb reménye nélkül normális dolog lett volna, ha a fedélzeten mindenki igyekszik párt választani magának. Ransom azonban ennek eddig nem látta bizonyítékát. Talán csak titkolóznak. Vagy Janeway elaltatta vágyaikat azzal hitegetve őket, hogy ha nagyobb sebességre kapcsolnak, hamar hazajuthatnak.

Pedig ez nem igaz. Ransom jól tudta. Akár nyolcas fokozattal haladnak, akár tizenkettessel, nincs különbség. A távolság leküzdése innen az Alfa Kvadránsig akkor is egy teljes emberöltőt igényel. Ha visszajutnak is valaha, megérkezésükkor a túlélők mind öregemberek lesznek, család nélkül, otthon nélkül, nincstelenül – rokonaik rég elfeledték őket, gyermekeik nélkülük nőttek föl, és szétszéledtek építeni saját életüket. Hajóik elavulnak, használhatatlan roncsokká válnak, a múlt relikviáivá. Csupán a Delta Kvadránsról gyűjtött adataik érhetnek valamit. Hacsak a teret nem sikerül meghajlítani valahogy, az egész igyekezetüknek nincs semmi értelme. Az Alfa Kvadráns lakói sosem lesznek képesek olyan gyorsan utazni, hogy valódi kapcsolat alakulhasson ki az űr e két egymástól távoli része között. Alulmaradnának az idővel folytatott versenyfutásban. Ennek fényében mennyit érhetnek az adataik? Semmit. A hazautazásnak ez a közönséges módja haszontalan és reménytelen. Értelmetlen. Janeway csak ámítja magát és az embereit.

Még Ransomnak is fájdalmat okoztak ezek a kijózanító gondolatok. Gyorsan távolabb lépett Maxtól, nehogy akaratlanul is elszólja magát. Elemelt egy nagyobb falatot első tisztje tálcájáról, és a szájába rakta.

– Nem is rossz – mondta búcsúzásként, és elindult kifelé az étkezdéből. Nem szívesen hagyta ott Maxet ebben a legyőzött, aggódó hangulatban, a félelemmel, hogy a kényelem, amibe belecsöppentek, csupán tünékeny káprázat, de ha tovább beszélgetnek...

Nem tetszett neki az idegenek közelsége. A legénység szívesen szerez új barátokat, de egy kapitányra más viselkedési normák érvényesek. Janeway sem bizonyult olyan rokonszenvesnek, mint remélte. Persze el nem várhatta tőle. A nő egészen máshogy igazgatta hajóját, és más élményekkel szembesült az elmúlt öt év során. Végül talán rákényszerítheti a megértésre, ha a dolgok az ő elképzelései szerint alakulnak. De akkor már túl késő lesz. Nincs ideje átnevelni Janewayt.

– Rudy!

Ransom félúton járt már a folyosón, amikor meghökkenve észrevette, hogy Max utánajött. Mindketten tudták, legjobb, ha minél kevesebbszer látják őket félrevonulva tanácskozni. Érdekes – bár az Equinox csak feleekkora, mégis jobban el lehetett tűnni rajta szem elől. Na persze a saját hajójukon egy idő után már nem is volt szükségük beszédre. Mindössze két feladatuk maradt. A védekezés és az előrejutás. Semmi csevegés. Semmi filozofálgatás.

– Itt nem beszélhetünk, Max – fogadta kocogva érkező első tisztjét.

– Valahol muszáj lesz. – Burke lehalkította a hangját. – Nem hiszem, hogy biztonsági kép- és hangrögzítőkkel rakták tele a fedélzetet, nem olyan típusnak tűnnek. Különben sincs okuk rá. Kérlek... nem tudom, mit tegyek.

– Jól van, jól van. – Ransom ugyan nem állt meg, de azért lelassított.

Most, hogy végre engedélyt kapott a beszédre, Burke furcsamód hosszú ideig hallgatott. Végül, mivel arra gondolt, első tisztje tanácsot vár tőle azzal kapcsolatban, mitévő legyen, Ransom vágott bele.

– Átfutottam a naplót. Janeway többet is tett, mint megkerülte a szabályokat. Nyíltan és készakarva beleavatkozott a Delta Kvadráns életébe. Már az is ellentétes az Irányelvvel, ha reagálunk egy idegen segélykérő jelzésére. Egyes szélsőségesebb vélemények szerint az is, ha egyszerűen betévedünk más felségterületére! A mi helyzetünkben hogyan kerülhetnénk el az ilyesmit? Soha senki nem került még ilyen körülmények közé. A Csillagflotta nem hozott idevonatkozó szabályokat. A Föderáció Tanácsa nem is gondolt ilyen lehetőségre. Csak egyetlen kapitánynak van fogalma rajtam kívül arról, mit jelent ennyire reménytelenül eltévedni, és ez Janeway. Ő azonban nem járta meg azt a poklot, amit én.

– Nem... tényleg nem. Ebben mindig egyetértettem veled, Rudy – mondta Burke, aztán föltartotta a kezét. – És most is, most is egyetértek... de hogyan értethetnénk ezt meg velük? Mármint rövid idő alatt?

– Képtelenség. – Ransom még halkabbra fogta a hangját. – Tudom, az ő szemükben én átléptem a határt. De nincs rá két évünk, hogy megvitassuk a szabályzatot, és ítélkezzünk a tetteink erkölcsisége fölött. Nem érthetik meg, mennyire rákényszerültünk arra, amit tettünk. Hogy is érthetnék? Nézd meg ezt a hajót! Tiszta, erős, jól fölszerelt... a mi poklunknak ők a közelébe se mentek. Mi azonban megjártuk a legmélyebb bugyrát is!

– Az szentigaz...

– És én haza akartam jutni. Megláttam rá egy esélyt. Éltem vele.

– Ne vállalj mindent magadra – tiltakozott Burke. Mi ellenkezhettünk volna. De mi is haza akartunk jutni. Az Equinoxon a fölállás mindenki egyért, egy mindenkiért.

Ransom csontsovány arcát váratlan mosoly ráncolta össze.

– Nagyra értékelem ezt. Különösen itt, ahol mindannyian...

– Kényelemben érezhetjük magunkat? Igaz... a dolgok másnak látszanak egy kényelmes fotelből, mint egy kút fenekéről, ez biztos. De mi nem felejtünk, Rudy. Továbbra is veled vagyunk.

– Örülök, mert szükségünk is lesz egymás segítségére. Ők nem fognak megérteni minket. Jobb lesz, ha elfelejtjük. Nem fogják megérteni. Ő soha nem hagyná jóvá, az egyszer biztos. Ő még nem járt a Skeletonparton.

Burke a fejét csóválta, és szomorkásán elnevette magát.

– Emlékszem, amikor először mesélted el a skeleton-parti túlélő-sztorijaidat. Azoktól úgy éreztük, minden... lehetséges! Ha a szerencsétlen hajótörött turistáknak sikerülhetett, nekünk is fog... hőség, homokviharok, vakság, több száz kilométernyi út az izzó homokon, és még egy kígyó sem tápláléknak... Munka közben újra és újra lepörgettem ezeket a képeket gondolatban. Elterelték a figyelmemet a saját rettenetes helyzetünkről.

– Onnan meríted az inspirációt, ahonnan tudod. Ransom befordult egy sarkon, és rájött, hogy rosszfelé tart. Egy javítások miatt lezárt turbólift ajtaja előtt álltak. A fülke ott állt a vörös figyelmeztető szalaggal elzárt, nyitott ajtó mögött, a fölnyitott falpanelekből kábelek lógtak ki, a padlón szerszámok hevertek.

Burke is megállt kapitánya mellett. Együtt bámulták a kibelezett elektronikus rendszereket. Ez a lift még így szétszedve is százszorta tisztábbnak hatott, mint az Equinox, aminek minden zugát belepte a törmelék és a por. És itt nyoma sem volt vérnek. Csak álltak, nem néztek egymásra. Amikor Ransom megszólalt, halk hangja csaknem elveszett a körülöttük lüktető hajó halk füttyjelei és surrogása között.

– Ha ledobnak a Skeleton-partra, ott a civilizáció szabályai érvényüket vesztik. Azon a helyen lefoszlanak a magasabb erkölcsök. A cél mindössze elegendő vizet találni. Elrejtőzni a nap elől. Rákokat fogni. Hogyan járhat az ember összeégett talppal? Hogyan óvja magát éjszaka a fagytól? Mit használ vécépapír helyett? És aztán ezekből a célokból is lejjebb faragcsál... míg végül már csak az érdekli, hogy élheti túl a következő néhány percet. Az emberiség magasztos eszményei? Egyszerűen nem számítanak többé. Ha nem tudsz életben maradni, akkor mit számít, milyen sorsot szántak neked?

Szavai elhaltak. A turbólift közömbösen pittyegett, kijelzőjén a „Javítás alatt" felirat villogott. Igen, a Delta Kvadránsban folyton javítani kell valamit.

Burke a vörös szalagra nézett, ami elválasztotta őket a lift fülkéjétől. Hangja ridegen csengett.

– Tudod, hogy ők be fogják tartatni velünk a szabályokat.

– Mert még sosem kellett nélkülük élniük – emlékeztette őt halkan Ransom. – Mi csapdába estünk a Parton. A semmi közepén, nincstelenül... haldokolva... remény nélkül. Soha, de soha nem juthattunk volna haza. Senki nem látott szívesen minket. Teljesen magunkra voltunk utalva.

– Tudom, Rudy, tudom... ha nem lettél volna olyan erős...

Ransom legyintett, mintegy elvágva a bókot.

– Aztán történt valami, és minden megváltozott. Egy hordányi vadállat gyűrűjében találtuk magunkat. De még ha a helyzet akkor rosszabbnak tűnt is, igazából jobbra fordult a sorsunk, mert végre kaptunk egy esélyt. Annál, hogy egy mentőtutajon heversz, éhezel és éget a nap, még az is jobb, ha a vízbe ugrasz, megküzdeni a cápákkal. Talán meghalsz, de legalább harc közben! És ha győzöl, lesz egy cápád, amit megehetsz. Nekem ez jobban tetszik – ha az embernek van esélye küzdeni. Nekem kell ez az esély. Tudod, Max, én soha nem voltam harcos típus. Az alapkiképzés után még csak fegyvert sem fogtam a kezembe. Nem jártam taktikai vagy stratégiai tanfolyamokra... de amikor harcolni kell, amikor ilyen helyzetbe kerülök... istenemre, forrni kezd a vérem! Burke nyugtalan mosollyal rázta a fejét.

– Ránk te vagy ilyen hatással. Te forralod a vérünket. Te meg a metaforáid.

– Persze, én meg a metaforáim. Ha egy csapdába esel egy csapat vadállattal, amik nem is fogják föl a jogaidat, neked miért kéne tisztelned az öveiket? Itt a puszta túlélésről van szó. A civilizáció szabályai szerint neked még a Skeleton-parton is civilizáltan kell viselkedned – mondta Ransom, aztán szünetet tartott. Megragadta Burke karját, és kivárta, míg első tisztje a szemébe néz. – Csakhogy az lehetetlen. Már rég halottak volnánk.

Burke gondolataiba merülve előrelépett, és megmarkolta a kibelezett turbóliftet tőlük elválasztó vörös szalagot. Egy újabb korlát, ami azt hiszi, visszatarthatja őket. Pedig nem tudja.

A hajó ventillációs rendszere hirtelen föléledt, és szabályozott hűvös levegőt fújt arra a területre, ahol a nyitva álló liftajtó miatt fölgyülemlett a meleg. A hangra Burke összerezzent.

– Megesküdtünk, hogy még a vadak közt is civilizáltak maradunk – mondta.

Ransom bólintott.

– Megpróbáltuk, de nem vált be.

– Akkor mit tehetnénk? – kérdezte Burke, de nem vitázva, hiszen tudta, kapitányának igaza van. Megpróbálták, és kudarcot vallottak. – Mi lesz a legénység többi tagjával? Rászolgáltak a pihenésre, de nem úgy néz ki, mintha lenne rá alkalmuk. Janewayre és az embereire rémes meglepetés vár.

– Újra harcolni fogunk – felelte Ransom elszántan. – Túl messzire eljutottunk már ahhoz, hogy föladjuk. Vérünkben van már a harc. Tisztába jöttünk az erőnkkel. Mindenki azt hiszi, hogy egy kutatóhajó legénysége csak nyápic könyvmolyokból áll. Mi bebizonyítottuk az ellenkezőjét. Nem adom föl. A feladatunk az, hogy hazaérjünk, mielőtt a legénységünk maradéka is eltűnne az élők sorából. Erre kell összpontosítanunk. Most és a továbbiakban is. Nekem már sosem lesznek gyerekeim. De a tieidet még látni akarom. A tieidet, Noah-ét, Mike-ét és Mariáét... kétszáz unokát akarok. És azon leszek, hogy valóra váltsam ezt.

Burke megint fölnevetett, fekete szeme úgy csillogott, ahogy már hónapok óta nem.

– Rudy, ha nem lennél, ki kéne találni. Ransom vállat vont.

– Az első hét óta – folytatta – azon voltam, hogy legalább ti élve hazajussatok. Ezért nem érdekeltek többé a civilizáció szabályai. Ahogy most sem. Sem a zuhany, sem a teli has nem felejteti el ezt velem. Amikor a Voyager kilépett a szubtérből, és a segítségünkre sietett, új esküt tettem magamban: megfogadtam, hogy nem lazítok. Elpusztítok minden vadat, ami csak az utamba kerül, ha szükséges, de hazajuttatlak benneteket. Amint civilizált emberek közé érünk, örömmel alávetem magam újra a szabályaiknak. De itt vadak között vagyunk. Itt nincsenek törvények.

Burke úgy festett, mint akiből visszakívánkozik a vacsorája. Az álláspontjához nem férhetett kétség, bár az arcáról most nem ez volt leolvasható. Mindketten tudták, mi a teendő. Sajnálatos módon ez azt is magában foglalta, hogy semlegesíteniük kell a Voyager legénységének azon tagjait, akik nem értik meg elég gyorsan az érveiket. Vagyis új barátságokat kell föladni, mielőtt igazából kialakulhattak volna.

Ransom egy darabig csöndesen figyelte első tisztjét. Amikor beszélni kezdett, szavai mindkettejükre áramütésként hatottak.

– Életed hátralevő részét itt akarod tölteni?

 

HATODIK

 

Noah Lessing a folyosókon masírozva próbálgatta összeforrott combcsontjait, és minden eddiginél nagyobb hálát érzett medencéje iránt is. Sebei eltűntek. Egyenruhája tiszta volt. Már ez utóbbi önmagában is rendkívülinek számított. Sehol egy szakadás! Vagy egy kenőfolyadék-folt nadrágja ülepén. Vagy kiégett folt, aminek szélei keményre olvadtak. És ráadásként mindenütt friss levegő és fény...

– Hogy van az én őrangyalom? – kiáltotta vidáman, amikor belépett az asztrometriai laborba.

Tudta, hogy akit keres, ott lesz.

– Lessing közlegény – üdvözölte Hét Kilenced. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar fölépül.

– Kiváló az OSH-juk – felelte Lessing, nem részletezve, hogy szükségszerűségből már évek óta maga is igyekszik akaratlagosan gyorsítani a gyógyulási folyamatot. Az Equinoxon még a sebesülteknek is harcolni kellett. Az igazi pihenés... megengedhetetlen luxusnak számított. – A miénknek még a lézerszike sem áll jól a kezében – tette hozzá, megpróbálva viccelődni.

A nő, úgy tűnt, nem veszi a lapot.

– A doktorunk hatékony. – Ez volt az egyetlen reakciója.

Mintha egy szobrot akarna nevetésre bírni. Azért még mindig reménykedve közelebb lépett.

– Maga mellé osztottak be, hogy segítsek szétválogatni a bioadatokat. Megmentette az életemet... a legkevesebb, hogy egy kis időt spórolok meg önnek.

Nem árulta el, hogy az igazi feladata hátráltatni a munkát néhány órával. Rudynak kell az az idő. Maxnek igaza volt – nem jó, ha ezek itt a Voyageren túl korán megtudnak mindent.

Hetes ránézett, aztán visszafordította figyelmét a munkájára. Bárhogy vigyorgott a férfi, az ő arckifejezése csöppet sem változott. Ugyanabban a stílusban beszélt, ugyanazokat a válaszokat adta a maga mély, közönyös hangján. A legtöbb érzelem, amit ki tudott csikarni belőle, az enyhe kíváncsiság volt. Kár, hogy ez a fantasztikus külső belül kong az ürességtől. Félreérthette annak a gyönyörű, nagy szemnek a pillantásait. De hát ilyesmi könnyen megesik, ha az ember félholtan, bénán és kiéhezetten hever egy diagnosztikai ágyon.

Azért egy kis kitartással talán mégis juthat valamire.

Már épp mondani akart valamit, egy újabb hódítónak szánt szöveget, ami ezúttal úgysem válik be, de egy rémes, ismerős hang beléfagyasztotta a szót. Az idegenek visítása!

Egy pillanat alatt előrántotta fézerét, reflexből, gondolkodás nélkül. Egy másodperccel később Hetes is hasonlóképpen tett. Fölkészültek a támadásra, mindketten más irányba fordultak.

– Menjen fedezékbe! – csikorogta Lessing. – Bújjon el! Mindig fölülről támadnak.

– Micsodák? – kérdezte Hetes, a mennyezet felé emelve fézerét.

– Hát a támadók! Hívja a hidat! Mondja, hogy meg kell erősítsék a pajzsot! Szóljon nekik!

– Mifélék azok a támadók?

– Nukleogenetikusak! A tér egy másik dimenziójából! Nem sokat tudunk róluk. Ha megnyílik egy hasadék, lőjön bele! Mire vár? Hívja már a hidat, hívja!

– Hetes a hídnak! Megtámadtak minket!

– Itt Chakotay. Látjuk, labor, álljanak készen! Tuvok, mi történik velünk?

– Ellenőrzőm – felelte a vulcani. A kérdés hirtelen olyan ostobának tűnt – a biztonsági főnök úgyis szól, amint rájön. Sürgetéssel nem megy nála semmire.

Az idegen invázió fülrepesztő visításának hangzavarában Chakotay tehetetlenül várta a fejleményeket. Kezében fezért tartott, ahogy a hídon szolgálatot teljesítők mindegyike. Milyen különös látvány! Ez a hely általában a kívül folyó harcok stratégiai agyközpontja, szokatlan, hogy maga is csatatérré váljon.

– Az oldalsó pajzsunk megszűnt – kiabálta túl Tuvok a zajt.

– Hogy lehetséges? – követelte Chakotay. Mielőtt azonban választ kaphatott volna, Harry Kim kiáltott föl:

– Hasadékok nyílnak az egyes, nyolcas és tizenegyes fedélzeten!

Többek közt az asztrometriai laborban. Sajnos a veszélyeztetett területen volt még a gyengélkedő is, tele sebesült, magatehetetlen emberekkel. Chakotay elraktározta a gondolatot, hogy a jövőben rendeljen biztonsági őröket az orvosi részlegbe is. Ilyesmi eddig eszébe sem jutott.

– Átirányítani az energiát! – kiáltotta.

Túl késő – gyorsabban kellett volna reagálnia. Tuvok az ő engedélye nélkül ezt nem tehette meg. Bár technikailag egyszerű feladat, egy fő energiafejlesztő kimenetének új hálózatra kapcsolásáról csakis a szolgálatos parancsnok dönthetett.

Tuvok most már tette a dolgát, és öt másodpercen belül elhalt az idegenek hangja.

– Mi történt? – kérdezte Tom Paris, még mindig hunyorogva a fülébe hasogató fájdalomtól.

Tuvok továbbra is rá nem jellemző hevességgel dolgozott a pajzsenergia növelésén.

– Úgy látszik – magyarázta –, az idegenek most egyetlen pontra fókuszálják támadásaikat. A szóban forgó pajzsrész összeomlott, mielőtt a tartalék sugárzók reagálhattak volna.

A hídra a reménytelenség homálya telepedett. Mindenki tudta, mit jelent ez.

– Szóval megváltoztatták a taktikájukat – mordult föl Chakotay. – Lehet, hogy kevesebb időnk maradt, mint gondoltuk. Sárga riadó!

– Sárga riadó, igenis – válaszolta Paris. Úgy tűnt, boldoggá teszi, hogy végre tehet is valamit, és nemcsak menekül a támadók elől, akiket úgysem tud lehagyni.

– Janeway a hídnak! Jelentést kérek erről az előbbi incidensről!

Várható volt.

Chakotay Parisre pillantott, aztán megnyomta a kommunikációs rendszernek a parancsnoki székbe épített kezelőfelületét.

– Kapitány, itt Chakotay. Az idegenek alighanem megtanulták, hogyan fókuszálják a támadásaikat a pajzs egy-egy meggyengült szakaszára. Lezártuk a rést, mielőtt átjuthattak volna, de nem tudom, meddig folytathatjuk így.

– Ha egy dolgot megtanultak, megtanulhatnak mást is. Rá fognak jönni, mi a mi taktikánk, és vagy gyorsabban lépnek, vagy egyszerűen túljárnak az eszünkön. Ez lerövidíti az időnket. Mindenki jól van?

– Itt mindenki. A hajó többi részéről nem érkezett még jelentés.

– A biztonságiak ellenőrizzék a legénység minden tagját! Adja parancsba, hogy ezentúl minimum kétfős csapatokban dolgozzanak! Nem szeretném, ha a továbbiakban bárki egyedül maradna.

– Igenis, kapitány.

– Chakotay, várom az eligazítóban. Szedjen össze mindenkit, aki ezen az ügyön dolgozik! Készítsenek elő minden eddig gyűjtött adatot, de lehetőleg energiatakarékosán! Gondolnunk kell a jövőre, hátha rosszabbra fordulnak a dolgok. Ha nem állunk elő hamarosan válaszokkal, azért drágán megfizetünk. Azt pedig szeretném elkerülni. Rendeljen el vörös riadót!

– Áttanulmányoztuk a multifázisos kamrájuk tervrajzát. Adaptálni tudnánk.

Kathryn Janeway a vázlatot nézte, miközben Hét Kilenced a javaslatát adta elő. Kényelmesen érezte magát, de nyugtalanul. Különösnek találta a dolgoknak ezt a szétválasztását. Tudta, a kényelemérzet abból ered, hogy ott van körülötte Chakotay, Tuvok és Hetes is.

A nyugtalanság – vajon az Ransomtól eredt, Bürkétől és Gilmore-tól? Hát ennyire szokatlan számára, hogy idegenek vannak a fedélzeten, idegen emberek, ez teszi ilyen feszültté?

A Voyager és az Equinox keresztmetszetén jól látszott a hajók minden fedélzete és részlege, erőterek komplex hálózatával átszőve. Szimulált támadások villantak fel itt-ott, látszólag véletlenszerűen, ám a közelmúlt eseményeinek tanúsága szerint nagyon is céltudatos rendszerben.

Tuvok ott folytatta a magyarázatot, ahol Hetes abbahagyta.

– Létrehoznánk egy önaktiváló biztonsági rácsot. Abban a pillanatban, hogy egy idegen betör bármelyik hajóra, erőtér venné körül.

Hetes újabb érintkezőket nyomott meg, miközben Janeway leküzdötte vágyát, hogy olyan nyilvánvaló technikai kérdéseket tegyen föl, amiket maguktól is meg kell válaszolniuk.

– Ha átalakítjuk az erőtérgenerátorunkat – mondta a volt borg –, hogy multifázisos frekvenciákon adjon, elláthatja energiával mindkét hajó biztonsági rácsát.

– Mennyi időbe telik? – tért a lényegre Janeway. Tuvok fölvonta egyik szemöldökét.

– Körülbelül tizennégy órába.

Gilmore, az Equinox gépésze idegesen kapkodta tekintetét a két kapitány között.

– Nem tudhatjuk, mikor törnek át megint. Lehet, hogy annyi ideig nem tarthatunk ki.

Chakotay, aki láthatóan összebarátkozott Gilmoreral, egy javaslattal állt elő.

– Megfelezhetnénk a szükséges időt, ha kiürítenénk az Equinoxot... és minden erőnkkel a Voyagerre összpontosítanánk.

Vajon hirtelen támadt ötlet volt ez? Vagy megtanácskozta már korábban újdonsült barátnőjével?

Janeway figyelt – nem, kivétel nélkül mindenki meglepettnek látszott, a másik legénység tagjait meghökkentette a gondolat, hogy hagyják sorsára a hajót, amit idáig az életük árán is védelmeztek. Ezt az érzést is kísértetiesen ismerősnek találta.

Max Burke Rudy Ransomra nézett. Sőt, mindenki a kapitányt bámulta. Forrni kezdett a véleménykülönbségek üstje az együttműködés felszíne alatt.

– Nem szívesen ellenkezem – kezdte lassan Ransom –, de én és a legénységem készen állunk visszatérni az Equinoxra.

A következő pillanat kínos csöndben telt el. Hirtelen újabb nagy problémával találták szembe magukat.

Janeway ellentétes gondolatok között őrlődött. Nem lenne szerencsés, ha ráparancsolna egy másik kapitányra, hogy hagyja el a hajóját. A szabályzat őt támogatná, de egy több nemzedék óta érvényben lévő hallgatólagos megegyezés szerint minden parancsnoknak magának kell meghoznia ezt a döntést – és erre rendszerint csak akkor került sor, ha a szóban forgó hajó már egy centit sem tudott megtenni önerőből. Az Equinox azonban még korántsem állt ilyen rosszul. Megmenthető volt, mozgásképes.

De az idő... az idő egyre fogyott...

Elveszítsék az egyik hajót, de mind életben maradjanak, vagy tartsák meg mindkét járművet, és hagyják, hogy a pajzs a javíthatatlanságig gyengüljön?

Elsősorban a saját hajóját kellett védenie. De mivel most arra a pontra érkezett, hogy ezt csak egy másik föláldozása árán tehette meg, gyűlölte a rárótt feladatot.

– Egyébként mi az előírás ilyen helyzetre? – kérdezte Ransom. – Két hajó, két kapitány... kié az utolsó szó?

Mivel tudósból lett hirtelen kapitány, nem volt meglepő, hogy nem tudja. De azért nem is a legszerencsésebb. Janeway nem szívesen vállalta ez esetben az oktató szerepkörét.

– A Csillagflotta Szabályzat 191-es pontja, 14-es bekezdés – közölte gyászos hangon. – „Ha egy adott harci helyzet egynél több hajót érint, a parancsnokság a taktikai fölénnyel bíró járműé.”

Rettenetes – hirtelen személytelenné vált a döntés, amit a lehető legemberibben kellett volna elővezetni. Ráadásul Janeway nem is idézte az egész rendelkezést, kihagyta azt a részt, miszerint a „taktikai fölény" egy kapitányt sem jogosít föl arra, hogy egy másikat működőképes hajója elhagyására szólítson föl. A férfi egyszer majd rá fog jönni erre, és akkor csaknem ugyanannyira gyűlöli majd őt, amennyire most ő gyűlölte saját magát.

Remélte, hogy Ransom egyelőre nincs tisztában vele, mit hallgatott el. De mit jelenthet ez a különös tekintet?

– Ma reggel néztem utána – tette hozzá, hogy kimutassa, még a vaskalapos Janeway sem a szabályzatot magolva tölti a fél éjszakát.

– Előrelátó – Ransom csak ennyit felelt.

Max Burke leplezetlen keserűséggel meredt Janewayre, de nem szólt.

A kapitánynő úgy döntött, amíg tudja, kijátssza utolsó ütőkártyáját.

– Ebben az esetben az előírások engem hatalmaznak fel.

Visszatartotta a lélegzetét. Könnyedén utánanézhetnének, hogy közösen vitassák meg a finom különbséget a taktikai fölény és egy másik kapitány hajójának föláldozása között. De majd csak később. Egyelőre szüksége van erre az előnyre.

Ransom ridegen méregette.

– Arra utasít, hogy hagyjam sorsára a hajómat?

Ki akarja mondatni vele. Ezért azonban nem hibáztathatta.

Megpróbálva javítani a fekete felhőként terjedő rossz hangulaton, igyekezett a lehető legnagylelkűbben állni a dologhoz.

– Nem szívesen tenném.

Adja ki maga a parancsot! Tegye meg az utolsó lépést!

Minden szem Ransomra meredt. Janeway embereié is. Most mindannyiuk jövője az ő kezében volt. Számára ez egy csöppet sem jelentett újdonságot, így hamar megtalálta a hangját.

– A szabályzatot az Alfa Kvadránsban írták – mondta. – Nem vagyok benne biztos, hogy itt is ugyanolyan érvényes.

Azt mondta, nem biztos benne, de nyilván csak finoman akart fogalmazni. Janeway tudta, hogy a férfi tökéletesen biztos a dolgában, ezért mondta, amit mondott. Hogy is hibáztathatná? Az Equinox még a maximális nyolcas fokozattal is életük végéig a Delta Kvadránsban kóborolhat, és aztán is jó darabig. Hogyan ítélhetné el Ransomot, amiért nem szívesen adja föl a pozícióját?

Teltek a másodpercek. Miközben őt a férfi iránt érzett szimpátiája foglalkoztatta, a pajzs tovább gyengült. Tovább kell folytatnia ezt a barátságtalan pókerjátszmát, kiszúrni Ransom szemét egy csonka rendelkezéssel, hirtelen senkivé és semmivé fokozni le őt, megtenni a legrosszabbat, amit csak egy ilyen emberrel – és saját magával – tehet.

Kapitány hajó nélkül.

– A szabályzat érvényes – mondta, megkísérelve némi gyengédséget lopni a hangjába.

Ransom láthatta, ahogy a többiek is, hogy Janeway a sürgető határidő mellett nem lesz hajlandó visszakozni. Itt nincs mit megvitatni. Ha élve meg akarják úszni ezt, kemény döntéseket kell hozni.

A férfi a stratégiai visszavonulást választotta.

– Hogy is vitatkozhatnék a szabályzattal? – kezdte. Az embereihez fordult, és hozzátette: – Mindenben működjetek együtt Janeway kapitánnyal!

Burke megmerevedett.

– Rudy...

– Ez parancs, Max.

Ezzel Ransom megkímélte Janewayt attól, hogy az ő embereit is neki kelljen utasítgatnia – egyelőre. Mindketten tudták, az is eljön egyszer. Csak egy kapitány lehet.

– Túl fogjuk élni – mondta még.

Burke lenyelte tiltakozását, bár a szeme még izzott.

– Ha ez minden, kapitány – szólt Ransom –, szeretnék visszamenni a kabinomba, összeszedni azt, ami fontos nekem.

Janeway szívesen érzett volna megkönnyebbülést, de valami visszatartotta.

– Természetesen – bólintott.

Érezte, hogy valami nem stimmel. A férfi túl gyorsan beadta a derekát.

Nem, ez nem tisztességes – miért ne lehetne, hogy elege van már abból a hajónak csúfolt kínzókamrából, és megértette a logikát az egy közös erőd könnyebb védhetőségében? Nem szabad elhamarkodottan gyanúsítgatnia, amíg Ransom okot nem ad rá. Elvégre még csak nem is vágyott a kapitányságra. Szó szerint rákényszerítették, elterelve őt igazi szakterületéről. Talán nem is sajnálja annyira azt a hajót.

Janeway megpróbálta gondolatban védelmébe venni őt, és becsülni, amiért hajlandó félretenni személyes büszkeségét mindannyiuk közös érdekében. Pedig kapitánynak lenni nem akármilyen dicsőség, könnyen az ember fejébe száll.

Megvolt a terv. Rudy tudta, hogy mit csinál.

Max Burke is tudta, amikor beosont a Voyager tágas gépház-csarnokába. Milyen hatalmas, és milyen csöndes! Az Equinox sok viszontagságot kiállt gépháza maga volt a pokol, szinte folyamatos szikrázással és rövidzárlatokkal. A zajba kis híján beleőrült, mire sikerült valamennyire semlegesítenie. Most, hogy többé nem kellett hallgatnia, az egészséges térhajtómű-reaktor magányos zümmögése kis híján könnyekre fakasztotta.

Könnyek? Arra most nincs idő.

Ez parancs, Max.

Emberek mozgolódtak a csarnok túlsó végében. Burke odabólintott nekik, de nem szólt egy szót sem. Nem akarta magára vonni a figyelmüket. Megkönnyíti a dolgát, ha továbbra is lefoglalja őket a pajzs karbantartása. Az átállásra készültek, az Equinox elhagyására. Problémák... Hogyan szabadulhatnának meg a másik hajótól, hogyan engedhetnék ki a pajzs burkából anélkül, hogy az idegenek betörnének a keletkezett résen? A pajzsot meg kellett nyitni. Zárt állapotában az Equinox nem sodródhatott ki rajta.

Matatni kezdett, elfoglaltságot miméivé, nehogy valaki odajöjjön hozzá társalogni. Tudták, hogy az idegenekhez tartozik, így a részvét majd távol tartja őket. Mit lehetne ilyenkor mondani? „Szóval kiköltöznek a hajójukról, mi? Micsoda csapás! Még jó, hogy nem velem történt meg.”

Az alsó szint vezérlőállásának monitorjain számítások futottak át némán, a közeledő manőverrel járó problémákat próbálták kiküszöbölni, és az az utáni lépéseket tervezték, a pajzs helyreállítását, sőt, talán egyenesen a támadások végleges elhárítását. Odalépett, és letérdelt a kezelőpult elé.

Burke nem pazarolta az időt annak vitatására, hogy az idegeneket le lehet rázni. Pedig tudta, hogy nem. Nem fognak elmenni. El kell üldözni őket. Janeway és a legénysége úgy akarnak hidat verni egy kanyon fölött, hogy nem is látják a túlsó oldalát.

Csak nem megy el az a gépész? De igen!

És megy a másik is! Micsoda szerencse – egyedül maradt. Egymaga az egész gépházban, miközben a legénység többi tagja a deflektoron dolgozik. Ez nem tarthat sokáig.

A vezérlőállás erőtérgenerátora teljes kapacitással működött, közvetlen összeköttetésben azokkal a rendszerekkel, amiket szabotálnia kellett. Elővette trikorderét, és a kivehető jeladót a kezelőpult csatlakozójába dugta. Egy gombnyomás, még egy, az érintőkapcsoló... csak gyorsan!

Keresés... keresés... LETÖLTÉS FOLYAMATBAN. Tökéletes. Siess már, siess...

Vajon meddig segíthet, hogy Mária lekapcsolta a biztonsági riasztókat?

– Behatolás, riadó!

Burke összerezzent, és fölpillantott. Ó, ne most!

B'Elanna Torres. Fura, hogy épp itt futnak össze...

A fölső szintről jött le, szerencsére éppen előtte, amerről a komputerkonzol eltakarta a letöltés árulkodó jeleit. Burke megkerülte a pultot, nehogy B'Elanna megláthassa a túloldalát.

El kell vonnia a figyelmét, vagy el kell távolítania innen. Hogy fogja így a jeladót kivenni a csatlakozóból?

– A jó öreg Max... – Régi emlékeket ébresztő fesztelenséggel közeledett. Tehát nem felejtette el. – Engedély nélkül kutat a dolgaim közt. Ez egy vezérlőállás. Személyes jóváhagyásom nélkül senki nem nyúlhat hozzá.

– Nem tudtam – vágta rá a férfi hidegvérrel, úgy téve, mintha valami egészen más érdekelné. – Most bezáratsz a fogdába?

A nő elmosolyodott. Ez is a régi volt.

– Ó, azt hiszem, ez egyszer elnézhetem neked. Segíthetek valamiben?

Burke kisfiús vállvonással próbált bűnbánó arcot vágni. Ez a húzás többnyire bejött.

– Csak a házi feladatomat végzem... tanulmányozom a meghajtó rendszereteket. Megvan az esély rá, hogy itt maradok a Voyageren, úgyhogy gondoltam, megismerkedem kicsit a munkaeszközökkel.

Remélve, hogy fontoskodása nem kapott a kelleténél nagyobb hangsúlyt, közelebb lépett a nőhöz. Vajon fölizzik a régi szenvedély? Sikerül elvonni a figyelmét? Saját magán máris érezte a hatást.

– Talán korrepetálhatnál... vacsora közben.

Micsoda hülyeség volt ezt mondani! Hiszen a helyzet véresen komoly! Vacsora? Persze, egy végzetes támadás és egy elszánt védekezés között. Hát tényleg ennyire könnyűnek találja itt az életet ahhoz képest, amiben az Equinoxon része volt? Rudy nem tévedett... kezd elkényelmesedni. Vacsora. Micsoda ötlet...

– A gond csak az – kezdte B'Elanna, hogy téged sosem igazán a munka érdekelt. Vagy az étel. És valami azt súgja, hogy nem változtál meg.

Még egy lépés, és már közelebb álltak egymáshoz, mint az barátoknál szokás. Fölcsillant a remény B'Elanna nem hátrált el.

– Meglepődnél – vágta rá Burke. Ha tudnád, mennyire megváltoztam! – Már nem vagyok az a... minek is neveztél?

A nő szeme kérdőn villant, aztán eszébe jutott.

– P'tak.

A férfi elvigyorodott.

– Már nem vagyok az a p'tak, mint régen. Hadd bizonyítsam be!

Az emlékek tétova mosolyt csaltak B'Elanna formás szájára, és bűntudatot a pillantásába.

– Ne érts félre, jó téged újra látni... de tíz év... Burke hagyta, hogy az arckifejezése árulkodjon gondolatairól.

– Tom Paris?

A nő megkönnyebbültnek látszott, de nem boldognak.

– Tom Paris. Hát jó.

– Lehetne rosszabb is.

Mivel B'Elanna figyelmét kellőképp lekötötte ez a klasszikus háromszög-szituáció, Burke visszahátrált a vezérlőállás mögé, letérdelt, és begyűjtötte trikorderét, egy kis bűvészmutatvánnyal a jeladót is kikapva a csatlakozóból. A kis berendezést a markába szorította, aztán megérintette a kijelzőt, amin most ez a szöveg állt: LETÖLTÉS KÉSZ. Megint fölállt, és némán hálát adott szerencsecsillagának, amiért pont a kellő ideig várt. Második esélyt ugyanis nem kapott volna.

Tokjába dugta a trikordert, és hogy mesterkedését leplezze, a nőhöz fordult.

– Szóval... áll az a vacsora? Csak te meg én?

– Na lódulj! – mondta B'Elanna. – Különben tényleg lecsukatlak.

Miközben kisétált, magán érezte a nő tekintetét. Persze inkább őt nézze, mint valaki mást.

A Voyager lágy fényei és szabályozott levegője hamis biztonságérzetbe ringatták mindkét legénység tagjait. Noha sietve készülődtek az ismeretlen elleni védekezésre, és a pajzs problémájával küszködve még arra sem jutott idejük, hogy a végső menekülésükre próbáljanak valami stratégiát kidolgozni, Chakotay azt várta volna, nehezebben viselik majd az Equinox elvesztését. Egyet el kellett ismernie. Mindannyian elfogadták Janeway kapitány megkérdőjelezhető parancsát, mely működőképes hajójuk elhagyására szólította fel őket, pedig a szabályzat értelmében ebben Ransomé lehetett volna az utolsó szó.

– Mielőtt hátrahagyjuk az Equinoxot – folytatta –, meg kell próbálnunk átmenteni minden hasznosítható alkatrészt.

Körülötte az étkezdében, mely amolyan klubhelyiséggé minősült át a megviselt vendéglegénység számára, valamint döntéshozó fórummá – valahogy kellemesebb környezetet nyújtott az eligazítónál – Harry Kim, Mária Gilmore és még néhányan dugták össze a fejüket kompakt adattárolók és kávésbögrék fölött. Chakotaynek tetszett ez – még balsorsában is egyre inkább összekovácsolódott a két csapat.

– Kezdjük a dilítiumkristályokkal – javasolta Gilmore-ra pillantva.

– Vagyis azzal, ami megmaradt belőlük – helyesbített a nő. – Attól tartok, nem lehet szó többről néhány izogrammnál.

Kim megpróbálkozott egy tréfával.

– Az egy szónikus zuhany működtetéséhez sem elég. Nem volt túl vicces, se túl biztató.

Gilmore nyugtalanul fészkelődni kezdett.

– Javasolhatok valamit?

– Tessék – intett Chakotay.

– Felejtsük el a fő rendszereket. Úgyis túl nagy károkat szenvedtek. Koncentráljunk a készletekre! Útközben összeszedtünk néhány olyan dolgot, aminek még hasznát vehetjük. – Odamutatta a listát az egyik adattárolón, és részletezni kezdte: – Egy tucat hordó merkúrium... és két tonnányi kemacit érc.

Chakotay Kimhez fordult.

– Szóljon Neelixnek, hogy csináljon helyet az egyes raktérben!

– Igenis.

– Szinaptikus stimulátoroknak hasznát vennék? kérdezte Gilmore.

– Attól függ – felelte Chakotay. – Mi az?

– Fül mögött viselhető ideginterfész. Rácsatlakozik a látókéregre, és különféle idegen tájakat mutat. Amolyan szegény ember holofedélzete.

Kim elmosolyodott.

– Hát így ütötték el az unalmasabb óráikat.

– Még mindig jobb a dámázásnál... A poneáktól kaptuk.

– Sose hallottunk róluk – várta a folytatást Chakotay.

A nő elmosolyodott, ezúttal őszintébben.

– Úgy hívtuk őket: „a Delta Kvadráns bohémjai". Minden kapcsolatfelvételt jó alkalomnak tartanak egy nagy bulira.

Még egy adalék az Equinox mindennapjaihoz. A kapcsolatfelvétel valóban jó alkalom volt az ünneplésre. Legalábbis mindenki más számára. Chakotay az elhangzottakból azt szűrte le, a másik hajón a legkevésbé sem tartották örömteli eseménynek új életformák és civilizációk fölfedezését. Rettentő sok rossz élmény indíthat csak arra egy Csillagflotta-legénységet, hogy szándékosan kerülje a kapcsolatfelvételeket.

Gilmore az asztalt bámulta.

– Bárcsak több hozzájuk hasonló fajjal találkoztunk volna...

Sem Chakotay, sem Kim nem szólt semmit, csak némán egymásra pillantottak.

– A magukéi hónapok óta az első barátságos arcok – fakadt ki Gilmore. – Örülök, hogy találkoztunk.

– Az érzés kölcsönös – vágta rá Chakotay, aztán úgy döntött, témát vált. – Azok a módosított plazmainjektorok alapos munkának tűnnek. Mihez akartak kezdeni velük?

Gilmore kezéből kifutott a szín.

– Ó... azzal kísérleteztünk, hogyan emelhetnénk meg a térhajtóművünk teljesítményét. De nem jutottunk eredményre.

Hát persze, hogy nem. Csak egy hajórakományra való tudós voltak, néhány karbantartó kíséretében. Komolyabb technikai innovációt így senki sem várhatott el az Equinox legénységétől. Gilmore képességeit is messze meghaladta a térhajtómű átalakítása. Chakotay kételkedett benne, hogy akár elegendő energia állt volna rendelkezésükre a sebesség jelentősebb növeléséhez. Akkor pedig az egésznek mi értelme lenne? Ezt a nőnek is meg kellett értenie. Talán az egész tervet csak a mélységes kétségbeesés szülte. Hát persze.

– Esetleg B'Elanna megnézhetné – javasolta Kim, nem gondolva végig mindazt, amit Chakotay az imént.

– Semmi értelme – csóválta a fejét Gilmore. Mi hónapokig próbálkoztunk.

Elhallgattak, amikor a hajó bal oldala felé nyíló ajtón Naomi Wildman sétált be, és egy hatéves gyermek kristálytiszta elszántságával egyenesen az asztalukhoz lépett. Fölvillantott egy begyakorolt színpadi mosolyt, és mulatságosán vigyázzba vágta magát, egész idő' alatt Mária Gilmore-t bámulva.

– Szia! – üdvözölte a no", nyilvánvalóan meghökkenve a kislány váratlan feltűnésén.

– Parancsnok, szabad zavarni? – fordult Naomi Chakotayhez.

– Szabad.

– Gilmore zászlós? A no" elvigyorodott.

– Az vagyok.

A kislány a kezét nyújtotta.

– Naomi Wildman. Kapitánysegéd.

– Valóban?

– Szeretném önt hivatalosan is üdvözölni a Voyager csillaghajó fedélzetén.

– Örülök, hogy itt lehetek.

– Ha bármire szüksége van – folytatta a kislány –, replikátor-fejadagokra, az alsó fedélzetek bemutatására, csak szóljon!

Gilmore elmosolyodott, Chakotay pedig elnézően csóválta a fejét. Azon töprengett, nem lenne-e jobb, ha legalább egy gyerek gyerekként viselkedhetne a hajón, ahelyett, hogy mindenáron utánozni próbálná a felnőtteket.

– Köszönöm, Miss Wildman – hálálkodott Gilmore. - Majd észben tartom.

– Folytassák! – Naomi színpadi vigyora megint fölragyogott. A kislány hátraarcot csinált, és elmasírozott.

Gilmore csak bámult utána, egyszerre meghatottan és zavarodottan.

– Nem tudtam, hogy gyermekek is vannak a hajón mondta, a kislány különös viselkedését nem kommentálva.

– Csak egy – helyesbített Kim. – Már itt született.

– Nekem van egy unokaöcsém. – A szerencsétlenül járt nő egy kicsit elábrándozott. – A Földön... körülbelül ennyi idős lehet. Vagyis már nem... gondolom, inkább tinédzser korú. Valószínűleg meg sem ismerném.

Chakotay már bánta, hogy nem tartotta távol az érzelmeket a beszélgetéstől valami gépész-halandzsával.

– Viszont fogja őt látni. – Csak ennyi jutott eszébe. Szavai üresen csengtek, nem odaillően.

Mielőtt még jobban megkeseredhetett volna a pillanat, Gilmore komjelvénye fölcsipogott.

– Ransom Gilmore-nak.

A nő megérintette a jelvényt.

– Igen, kapitány?

– Jelentkezzen az Equinox hídján!

– Máris megyek. – Úgy tűnt, megkönnyebbült, hogy elszabadulhat az asztaltól. – Hív a kötelesség.

Chakotay beleegyezően bólintott, bár a nőnek nem volt szüksége engedélyre, hiszen a kapitánya kérette.

Vajon meddig lesz még hivatalosan a kapitánya? Chakotay ilyen helyzetbe korábban soha nem került. Akkor kerül majd sor a hatalomátadásra, amikor az Equinoxot eleresztik? Nehéz pillanat lesz mindannyiuknak, olyan problémákat okozhat, amikbe egyelőre bele sem akart gondolni.

Beszélnie kell Janeway kapitánnyal. Adódhatnak olyan helyzetek, amikre jobb előre fölkészülni.

– Állítson össze egy kutató csapatot! – mondta Kimnek, megpróbálva újra a munkára koncentrálni, és elfeledkezni a fedélzeteket megülő fájdalom légköréről.

– Igenis. A zászlós ideges – jegyezte meg Harry szomorúan, miközben a baloldali ajtón át kislisszoló Gilmore-t figyelte. – Szerintem azért aggódik, mert el kell hagynia a hajóját. Nehéz lehet, hiszen annyit harcoltak a megmentéséért.

– Biztos így érezte Shackleton is – töprengett Chakotay.

Kim kisfiús arca ráncokba gyúródott.

– Ki?

– Ó... ez egy szörnyű tragédia volt, a Földön történt. A pontos dátumra nem emlékszem. Talán az 1920-as évtizedben. Egy vitorlás kutatóhajó fogságba esett az antarktiszi jégtáblák között. A legénység mindent megtett a túlélésért, megpróbálták megmenteni a hajót, de a jég egyre szorosabban és szorosabban összezárult körülöttük. Nyilván tudja, hogy a gleccserjég más, mint a vízjég...

– Bevallom, nem nagyon gondolkodtam még rajta, uram.

– Az összetömörödött hó súlyosabb és sűrűbb a megfagyott víznél. Kérlelhetetlenül összeroppantotta a hajót a legénység szeme láttára. A vitorlást Endurancenek hívták.

– Az emberek túlélték?

– Azt hiszem, a többségük igen. Hosszú ideje már annak, hogy olvastam az esetről... de a túlélők igazi hősök voltak, a szó legnemesebb értelmében. Átkeltek a Déli-sarkvidéken. Gyalog.

– Gyalog... Hű!

– De előtte még végig kellett nézniük, ahogy a tökéletes állapotban lévő hajójukat lassan összeroppantja a jég. Egyszerűen nem tudták kiszabadítani. Valami ilyesmit érezhetnek az Equinox legénységének tagjai is. A hajójuk működőképes, mégis gyalog kell útra kelniük a jégmezőkön.

– Nagy kár – jegyezte meg Kim – elengedni egy jó Csillagflotta-hajót, amikor így olyan egyedül vagyunk. Nem hiszem, hogy a mi embereinknek jobban tetszene az ötlet, mint nekik.

– Hmm – felelte Chakotay szórakozottan. – Vajon rászedhetjük az idegeneket, hogy azt higgyék, még mindig az Equinox az igazi célpontjuk? Akkor a kiürített hajót követnék, a Voyager pedig egérutat nyerhetne.

Kim fölnézett.

– Uram, egyelőre még azt sem tudjuk, miért támadnak, nemhogy azt, vajon követnék-e helyettünk a csalinak szánt Equinoxot.

– Hát igen. De a támadásaikban mégis van valamiféle logika, ez aggaszt engem. Amikor először megjelentünk a színen, nem fordultak ellenünk. Nem osztották meg az erőiket, hogy a fogadásunkra siessenek. Az Equinoxszal maradtak. Fogalmam sincs, miért... külsőre a két Csillagflotta-hajó nem nagyon különbözik egymástól. Hasonlóak a kisugárzások, az építésnél felhasznált anyagok, a vibrációk...

– Azt akarja mondani, hogy a támadók intelligensek? Chakotay vállat vont, ilyen merész találgatásokba még nem akart bocsátkozni.

– Arra nincs bizonyíték. Ha volna időnk, kivizsgálhatnánk. Azonban már csupán óráink maradtak, és ez arra is épp csak elég, hogy megerősítsük a pajzsunkat. Nem próbálhatunk most kommunikálni egy olyan fajjal, ami a tér egy másik dimenziójában él. Az evolúciónak nyilván egy előrehaladottabb fázisában járhatnak, hiszen fejük van, farkuk és valamiféle kezük. De ugyanezt elmondhatnánk egy gyíkról is.

Kim előrehajolt, és halkabbra fogta a hangját.

– Ön egyetért a kapitánnyal? Helyes arra utasítani Ransomot, hogy hagyja sorsára a hajóját, ha az még mindig működőképes? Ha mozgásképtelenné vált volna, az persze más lenne. Mi a véleménye?

Chakotay remélte, a legénység többi tagjának ez nem fordul meg a fejében, de most azon kapta magát – mint az első tisztek annyiszor –, hogy két tűz közé került kapitánya és azok közt, akik felettesükként és a legénység érdekeinek képviselőjeként felnéztek rá. Szolgálaton kívül ugyanis ezt a szerepet látta el. Márpedig most a kapitány volt a hídon, Chakotay tehát néhány órára a legénység szócsövévé vált. És Kim egy komoly, súlyos kérdéssel állt eléje.

Az, hogy nem válaszolt azonnal, elárulta kételyeit.

– Ez egy bonyolult dolog, Harry – kezdte sután. – Mi még sohasem kerültünk ilyen helyzetbe. A kapitány is menet közben tanul.

– De megtehet ilyesmit?

– Megteszi. És Ransom kapitány nem tiltakozott.

– Ön megtenné?

Ennek az ártatlanul és őszintén föltett kérdésnek a hallatán Chakotay tarkóján minden szál szőr az égnek meredt. Támogassa a kapitányt? Illene. De hát megtenné?

– Nem tudom – mondta. – A Csillagflotta működése feltételez bizonyos rugalmasságot. Másként nem maradhatna fönn. Nézzen csak meg minket! A szabályokat és a törvényeket egy olyan flotta számára hozták, amely egy megbízható kommunikációs hálózaton folyamatos kapcsolatot tarthat akár a Parancsnoksággal is. A Voyager és az Equinox esetére senki nem számított. Hogy megtenném-e, amit Janeway kapitány szándékozik? Meg kell mondanom, a kapitányi székből minden másképpen fest. Ráadásul nincs két egyforma kapitány sem. Ransomnak megvannak a saját módszerei, a saját trükkjei, amik segítségével ilyen messzire jutott. Megvan a maga időzítése, ítélőképessége, bevált feltételrendszere, ami alapján kidolgozza a fontossági sorrendet a legénység, a küldetés és a hajó között... Ezért tűnhet úgy, hogy a szabályzat egyes pontjai zavaróan elnagyoltak, esetleg egyenesen ellentmondanak egymásnak. Mint Csillagflotta-kapitánynak, Ransomnak jogában áll bizonyos szabadsággal értelmezni az előírásokat. Különösen idekint, ahol senki mással nem konzultálhat.

– És senki mástól nem várhat támogatást – mutatott rá Kim együttérzőn. Vajon mit tesz egy kapitány, ha ennyire egyedül van? Ó, tudom... mi is egyedül vagyunk, de számomra ez valahogy egészen más érzés. Talán Janeway és Ransom nem értene egyet. Nekem itt van egy kapitány és egy első tiszt, aki segít a döntésekben. De a kapitányoknak ki segít?

Chakotay hátradőlt, és lenyelte utolsó korty kihűlt, keserű kávéját.

– Csak mi – mondta aztán.

– Tisztázzunk valamit! Maga tizenkilenc éven keresztül egy borg kockahajón élt?

Noah Lessing összerázkódva próbálta megemésztem a gondolatot. Hét Kilenced zárkózott volt, rideg, gépies és gyönyörű – a férfi mégis egész mostanáig abba a hitbe ringatta magát, hogy csak egy-két évet töltött a borgok között. De tizenkilencet... Az csaknem az egész élete. És az övé is.

– Több különböző kockán – magyarázta Hetes, miközben végigsiettek a folyosón. – Összesen tizenkettőn. A Kollektíva időnként áthelyezi a dolgozókat, hogy növelje a hatékonyságot.

– Akkor olyan lehet, mint egy katona-gyerek viccelődött a férfi. – Mint én. Apám földiesítő mérnők volt. Tucatnyi különböző kolónián éltem, mielőtt az Akadémiára jelentkeztem volna. Zűrös így felnőni.

– A dolgozók adaptálódnak. Én sosem tartottam a helyzetem „zűrösnek".

– Lehet, hogy ez a kérdés furcsán hangzik, de... szokott honvágyat érezni?

A nő ekkor valami döbbenetesen emberi dolgot tett: fölvonta a szemöldökét.

– Lehet, hogy a válasz is furcsán hangzik, de igen. Lessing sármosan elmosolyodott.

– „Kocka, édes kocka." Meg tudom érteni. Hasonlóan gondolkodó lényekkel körülvéve...

– Pontosabban egy közös tudatról van szó.

Ó, újabb összerázkódás. Egy közös tudat? A szervezetnek mindössze egy sejtje legyen, akarat és gondolatok nélkül? Ezt már nem tudta megemészteni.

– Noah! – Mária Gilmore érte utol őket. Amikor Lessing megfordult, hogy üdvözölje, a nő megkérdezte: – Te is megkaptad a kapitány hívását?

Bólintott.

– Odafelé tartok.

A férfi Hetesre nézett. Tudta, nem szabad olyan szoros kapcsolatot kialakítania vele, amiből aztán nehéz lenne kiszakadni. Nem szeretheti meg túlságosan.

– Majd később folytatjuk a kérdezősködést – mondta, aztán Gilmore-hoz fordulva hozzátette: – Többet akar tudni az emberekről. Azonban úgy tűnik, szóhoz sem jutott az én kérdéseimtől. Legközelebb majd befogom a számat.

Hetes rápillantott, aztán fogta magát, és befordult egy másik folyosóra. A férfi nem volt biztos benne, mit jelenthet ez.

– Ha lesz legközelebb – morogta Gilmore, amikor egyedül maradtak.

– Ezt hogy érted? – kérdezte a férfi.

– Az az érzésem, hogy a kapitány nemcsak társalogni akar velünk odaát – válaszolta a nő", idegesen körbepillantgatva. – Amikor Janeway az Equinox elhagyására utasította őt, láttam, milyen arcot vágott. Valamit tervez.

– Rudy arcáról – mondta Lessing félig-meddig tréfálkozva – nem olyan egyszerű olvasni. Csak nem gondolod, hogy szembeszegül Janewayjel?

– Te nem tennéd? A hajónk még működőképes. Hivatalosan nem vették el Rudytól a kapitányságot. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem ez így nincs rendben.

– Az, hogy elhagyjuk az Equinoxot, vagy hogy ilyen könnyen föladjuk a harcot?

– Egyik sem. Elmenni, maradni, harcolni, nem harcolni... olyan hosszú ideje koncentrálok már az idegenekre, hogy nem maradt más gondolatom. Nem tudom eldönteni, mi a jó és mi a rossz.

– Az nem is a mi dolgunk. Nekünk támogatnunk kell a kapitányunkat. A mi kapitányunkat.

Gilmore kifejező szemében most zavar tükröződött.

– A mi kapitányunkat... igen.

Együtt siettek tovább a transzporterállomás felé, de több szót nem szóltak. Lessing érezte, ahogy végigáramlik testén a nyers rettegés, mikor a sugár körülölelte. Tudta, hogy most visszamegy abba a koporsóba, ahol egyszer már majdnem otthagyta a fogát.

Mégis szinte kézzelfoghatóan érezte a hajója vonzását. Annyiszor harcoltak már érte, valósággal eggyé váltak vele, testben-lélekben. Valahol a tudata mélyén számított is rá, hogy visszatér ide. Mind számítottak rá. Ez volt létezésük egyetlen értelme. Sosem remélték, hogy egy másik baráti hajóval találkozhatnak, ezért az Equinox volt az egész világuk.

Amikor újra anyagiasuk a hajóján, minden bizonytalanság távozott belőle, és a helyén megjelent az a régi közösségérzés, ami megtöltötte céltudatossággal. Az Equinox az övék, harcoltak érte, és az is harcolt értük, kitartva a józan elvárhatóság határain túl. A tervezői annak idején meghatározták a terhelhetőség határait. Ezeket már rögtön az első évben átlépték. A hajó mégis egyben maradt. Most itt várja szépen, engedelmesen, hogy valaki újra megragadja a gyeplőjét.

A falak mögött csak minimális energia pulzált, de az több helyen, mint korábban. A javítási munkálatok a találkozás óta folytak. A Voyagerről kirendelt karbantartók nagy része már távozott, letettek az Equinox újjá varázslásáról. Lessing és Gilmore helyet cseréltek a transzporter dobogóján a másik hajó utolsó munkásaival, akik készletekkel teli ládákat cipeltek. Mentik, ami menthető...

Lessing szó nélkül megindult a híd felé, Maria a nyomában lépkedett. Ez így volt rendjén. A nő még mindig bizonytalankodott. Lessing megpróbált nem erre gondolni. A kapitány várja őket.

Rudy és Max már a hídon voltak, és egy monitort néztek, ami az erőtérgenerátor vázlatát mutatta. A legénység más tagjai is a helyiségben gyülekeztek. Lessing odabólintott nekik. Jó volt újra látni őket, így, nem pedig egy másik legénység soraiba keveredve.

– Magunk vagyunk? – kérdezte Rudy, végigpillantva az emberein.

– Már csak az Equinox legénysége tartózkodik a fedélzeten – igazolta vissza Max, miután az egész hajón ellenőrizte a komjelvények sugározta biojeleket. – Sikerült úgy megszabadulnunk a többiektől, hogy föl sem tűnt nekik. A Voyagerre visszatértek többsége még most is azt hiszi, maradtak itt társaik. Ó... egy pillanat. Valaki most sugárzott át, a gépházba.

– Az nem érdekes – mondta Rudy. – Valószínűleg csak egy újabb készletbegyüjtő csapat, vagy az a borg nő, aki a kondenzátoron babrál. Csak az a fontos, hogy le ne hallgassanak minket.

– Kom-rendszer lezárva – nyugtatta meg Mária. – Mi lesz a Voyagerrel?

Rudy Ransom bizonytalan szimpátiával méregette utolsó gépészét. Ugyan nem azt mondta: „Mi lesz velük, ha elmegyünk, ha magukra hagyjuk őket, ha eláruljuk őket, ha megbontjuk a Föderáció egységét a Delta Kvadránsban?", de tudta, mindez végigfutott a nő agyán, ahogy a többiekén is. Hiszen barátokra találtak, fölfedezték, hogy meg is bízhatnak bennük, és most ők maguk okoznak csalódást. De hát ilyen az élet errefelé. Túlteszik magukat rajta, ahogy mindig. Nem lenne képes véghezvinni, amit tervez, ha nem bízhatna ebben.

– Vannak fegyvereik – felelt Max a kapitány helyett. – Pajzsuk, teljes legénységük... életben maradnak.

Rudy visszatartotta magát, nehogy egyetértőén rávigyorogjon, de azért büszke volt. Mi mindent jelentett már számukra ez a két szó: „életben maradni" – erénnyé és dicsőséggé nemesült.

– Talán mégis el kéne hagynunk a hajót – szólt Lessing tétovázva. Megpróbálhatnánk elfelejteni mindent, ami itt történt...

– Egy zuhany és egy tál meleg étel – dühödött meg Ransom. – Egyesek már ennyitől is elfelejtik, mi forog most kockán. – Szembefordult az embereivel, észrevette Lessing arcán a szégyenpírt. – Folytatjuk a terv szerint. Van még ellenvetés?

Tudta persze, hogy Lessing igazából nem vitatkozni akart vele, csak egy utolsó esélyt kínált a dolgok újbóli végiggondolására, de Ransom már eleget gondolkodott. Órákkal korábban meghozta a döntését.

– Mindegyikőtöknek a legjobb tudása szerint kell teljesíteni – közölte. – Ahogy azt eddig is tettétek.

Mind mellette álltak. Látta rajtuk. Még Gilmore is, akit állandóan kétségek mardostak, szomorú megértéssel bólintott.

– Nem lesz egyszerű – vette át a szót Burke, egy fali monitor képét tanulmányozva. – A generátor a tizenegyes fedélzeten van, közel a térhajtómű plazmatartálya mellett. Nem mérhetjük be a transzporterjel fölerősítése nélkül. – Jobbra nézett. – Mária, le kell küzdened a klausztrofóbiádat, és bemászni a szervizaknába, hogy elhelyezhesd a jelerősítőket.

Ha a nőnek le is kellett küzdenie valamit, már túl volt rajta.

– Értettem.

– Hatástalanítanunk kell a belső érzékelőket – folytatta Burke. – Noah, ez a te feladatod lesz.

– Számíthatsz rám, Max – felelte Lessing, mintha helyre akarná hozni iménti megingását.

– Az energiavezetékeket én választom szét a gépházban.

Ransom igyekezett minél magabiztosabbnak mutatkozni. Elvégre arra akarja rávenni őket, hogy hagyják ott az újonnan fölfedezett kényelmet, és térjenek vissza a lövészárkokba. De hát a katonák sorsa már csak ez számlálatlan évszázadok óta. A római hódításoktól a belgiumi csatáig, Tarkustól Kardassziáig, a harcosok újra és újra megjárták a poklot a kötelesség nevében. De azok legalább együtt meneteltek, vállt vállnak vetve, és nem kellett olyanokkal vitatkozniuk, akik ugyanazt az egyenruhát hordták, ám sohasem tudták volna elképzelni, hogyan nézhet az ki vértől és sártól mocskosán.

– Még egy zuhanyra lesz időtök – mondta. – Használjátok ki!

 Kathryn Janeway csöndben ült, és elgondolkodva a kezét vakargatta. Bárcsak Ransom harcolt volna egy kicsit! Miért nem vitatkozott, védte a pozícióját legalább néhány másodpercig? Idézett neki egy csonka rendelkezést, és a férfi még csak utána sem akart nézni.

Rosszabbul érezte magát, mintha meg kellett volna küzdenie az igazáért.

Hetes és Tuvok épp egy energiaingadozásról tett jelentést a biztonsági rácsban, ami a tűréshatárok közt maradt ugyan, de azért aggasztó volt. Nem lett volna szabad megtörténnie. Minden rendszer működött, állandó megfigyelés és karbantartás mellett. Vörös riadó volt, nem kávészünet.

Janeway az asztalánál ült a készenléti kabinjában, Hetes pedig azt magyarázta egy komputergrafikával illusztrálva, hogyan próbálta megszüntetni az ingadozást. Miközben beszélt, a monitor képe ráközelített egyetlen fedélzeti részlegre.

– A rendellenesség az Equinox kutatólaborjából indul ki. Ráhangolhatnám a mezőgenerátorunkat, ha meg tudnánk határozni a multifázisos kamra frekvenciáját. A labor azonban még mindig tele van termikus sugárzással.

– Annak már régen el kellett volna oszlania, kapitány – mondta Tuvok, szinte elnézéskérőn. – Fölfedeztük, hogy három elektroplazma-vezetéket kötöttek át a laborba. Azokból árad a sugárzás.

Janeway a biztonsági főnöke által átnyújtott adatrögzítőre pillantott.

– Van elképzelésük, miért?

– Csak egy – vágta rá Tuvok kertelés nélkül. – Ransom nem akarja, hogy bejussunk a kutatólaborba.

– Valóban hevesen védelmezte a hajóját tőlünk, de én azt hittem, csak a kapitányi büszkesége vezérli...

Vagy talán csak elvette az eszemet a részvét, és ő szemérmetlenül kihasználta.

– Közelebbről is látni szeretném azt a labort – döntött. – Ha le tudjuk zárni azokat az elektroplazma-vezetékeket, mennyi időbe telhet kiszellőztetni a sugárzást?

– Néhány órába – felelte Hetes.

Janeway a homlokát ráncolta. Kezdte meggyűlölni azt a szót, hogy néhány. Mennyi? Kettő? Tíz?

– Nem akarok addig várni. Küldjék át a doktort! Őrá nem hat a sugárzás. Mondják neki, hogy olyasmit keressen, ami kilóg a szokványos környezetből.

– Értesítsem Ransom kapitányt? – kérdezte Tuvok. Ezt meg kellett tennie.

– Még ne. – Janeway lehalkította a hangját, bár egyedül voltak. Talán a beszélgetés okozta kellemetlen szájíz késztette erre. – Várjuk meg, igazolást nyer-e az elképzelése. A doktorral folyamatos kapcsolatot kell tartani, hogy jelenthessen mindent, amit lát. Szóljanak, ha átjuttatták!

– Kapitány?

– Ó... Chakotay. – Janeway fölsóhajtott, és elcsigázva köszöntötte első tisztjét, miközben Tuvok és Hetes elindultak kifelé a készenléti kabinból. Mint a legénység tagjainak többsége, ők is kényelmetlenül érezték magukat itt, igyekeztek minél gyorsabban az ajtón kívülre érni. Ez a helyiség, nem úgy, mint a híd vagy az eligazító, a kapitány saját birodalma volt, csak épp közelebb a tűzhöz a magáncéljaira használt kabinjánál. Az ajtón túl a legénység nyüzsgött, idebent azonban nyugalom honolt. Itt születtek a fontosabb döntések, amiket a kapitány egymaga hozott. Ide vonult vissza, ha magányra vágyott, sokkal több időt töltött ebben a kabinban, mint amelyikben az ágya várta.

– Nem zavarok? – kérdezte Chakotay, amikor egyedül maradtak.

– Nem, egyáltalán nem. Fáradtnak látszol. Ülj le egy percre!

– De csak egy percre – fogadta el a férfi. – Megerősítettük a pajzsot úgy, hogy energiát vontunk el az impulzushajtómű részecske-szigetelőmezejéből Talán még egy órát és néhány percet nyerhetünk vele. Legalább egy lélegzetvételnyi időt.

– Van már valami adat ezekről a minket támadó lényekről? Az érdekelne leginkább.

– Semmi lényeges. Illetve semmi, ami segítene.

– Kommunikáció? Nyelv?

– Semmi. Még csak szabályos impulzusok sem. Ráállítottam egy csapatot, de aztán át kellett rendelnem őket a deflektorhoz. Mindenki vagy az Equinox készleteit rakodja, vagy a pajzsot és a meghajtórendszert javítgatja, hátha futnunk kell előlük.

Janeway megpróbálta kordában tartani szanaszét kószáló gondolatait.

– Ha ezek a lények egy a miénkkel párhuzamos dimenzióban léteznek, lehet, hogy hasztalan futni előlük. Talán valami állandó féregjáratot használnak az átkeléshez, ami számukra csak egy kilométer átmérőjű, a mi szemszögünkből azonban tízezer fényévet fog át.

– Akkor marad a harc. – A férfi szavai nyugodtak voltak, de kiérződött belőlük, hogy az a harc nagyon sokáig is eltarthat.

– Igen – mondta Janeway –, vagy a kommunikáció. Ez utóbbi lenne a kedvezőbb megoldás.

– Nem mindennel lehet kommunikálni – mutatott rá a férfi enyhén figyelmeztető hangsúllyal. Félkönyékkel hátratámaszkodva megpróbált közvetlennek látszani. – Attól, hogy egy lény rajokba csoportosul, még nem feltétlenül értelmes is.

A kapitány védekezőn nyújtotta előre a kezét.

– Biztos, hogy értelmesek. Taktikát változtattak. Megtanulták, hogy ha a pajzs egyetlen szakaszára összpontosítanak, összeomlaszthatják azt. Tanultak. Nem csupán megtámadnak bármit, amit látnak. Tanulnak, méghozzá technikai dolgokat.

– Nekünk technikai – jegyezte meg Chakotay. – De nekik talán a pajzsenergia olyan természetes, mint a póknak a fonala. Elvégre létük nukleogenetikus alapú, amit nekünk csak a legmodernebb technikai eszközökkel sikerülhetne reprodukálnunk.

Kárörvendő kételyek furakodtak be Janeway gondolatai közé.

– Ez igaz, azt hiszem... vagy valóban okosak, csak mi magyarázunk bele természetességet.

– Tehát – kezdte Chakotay –, megkérdőjelezed Ransom Elsődleges Irányelv-értelmezését?

Janeway nem akarta ezt így kimondani, tétovázott.

– Talán nem túl barátságos civilizáció az övék, de attól még civilizáció. Vagyis az Irányelv érvényben van.

Chakotay tekintete végigsiklott a nő háta mögött húzódó ablak gyönyörű panorámáján.

– Ezt csak azért mondhatjuk, mert a pajzsunk még épségben van, és meleg ételt ehetünk a tiszta étkezdében.

– Nem tudom, Chakotay. – Janeway feszülten visszasüppedt a székébe, úgy érezte, mintha zsugorodna. – Valami nem stimmel.

 

A férfi is hátradőlt, elgondolkodva, de kifelé nyugalmat sugározva, mintha telepatikusán a nőre is át akarna ruházni belőle valamennyit.

– Van, amiről nem tudok? – kérdezte. – Pontosan mi az a „valami", amiről beszélsz?

Janeway nagy, remegő lélegzetet vett, és föltűnt neki, hogy a kabinban kissé megemelkedett a hőmérséklet. A levegő nem volt olyan ropogósán friss, mint általában. A hajó óriási terhelés alatt állt, egyes rendszereket kellett előnyben részesítenie mások rovására.

– Bárcsak biztos lehetnék benne! – sóhajtott. – Nincs olyan őrállat, ami megmutathatná az utat a kapcsolatomban egy másik kapitánnyal, aki talán életem további részében itt fog vendégeskedni nálam?

– Szerintem neked nincs szükséged tanácsra. Te megoldod ezt a problémát egymagád.

A nő felnevetett.

– Mit jelentsen az, hogy én? Ó, ne is válaszolj! Talán annyira elszoktam már a más Csillagflotta-tisztekkel való érintkezéstől, hogy Ransom reakcióit túlságosan simulékonynak érzem?

– Arra gondolsz, hogy hajlandó föladni a hajóját?

– Mi másra gondolnék? – vágta rá Janeway. Azonnal megbánta ezt a felcsattanást, de már túl késő volt visszaszívni. Szemét összeszűkítve kereste a férfi pillantását, ám ugyanazt a hűvös passzivitást látta csak benne, ami mindig is jellemezte Chakotay magatartását. Te nem tiltakoztál volna egy kicsit?

– Nem is kicsit – felelte a férfi. – Azt azonban nem láthatjuk át, ő mi mindenen ment keresztül, mit tett vele, hogy elvesztette a fél legénységét. Talán csak azért harcolt, mert muszáj volt, nem vágyott szenvedélyesen a parancsnoklásra. Mi pedig megszabadítottuk a terhétől.

– Hmm – töprengett el Janeway. – Attól tartok, túl keményen ítéltem meg őt.

Chakotay is elgondolkozott.

– Szerintem ő nem így látja.

A nő kinyújtóztatta sajgó hátát, de érezte, hogy a gyomra ugyanabban a pillanatban összerándul.

– Még soha nem vettem el egy kapitánytól a hajóját. Ó, egy dolog, ha megvan rá az embernek a hatalma, vagy az a bizonyos taktikai fölény. Egészen más odaállni a kapitány elé, és arra utasítani, hogy hagyja el még működőképes hajóját. Vajon mikor mondja ezt nekem valaki?

– Van egy másik probléma is. – Chakotay a széktámlának feszítette a vállát, és a sürgető idő ellenére kényelmesen keresztbe tette a lábát. – Ransom huszonkét hónappal rangidősnek számít velem szemben. A szabályzat értelmében amint hátrahagyjuk az Equinoxot, új első tisztet kapsz.

Vajon a légnyomással sincs rendben valami? Janeway felnyögött, és hátrasimított arcából egy elszabadult barna hajtincset.

– Miért kell neked ilyen átkozottul alaposnak lenned? Muszáj, hogy ez nekem is eszembe jusson?

A férfi megvonta a vállát.

– Te alakítottad a helyzetet a szabályzat értelmében, úgyhogy azt hiszem, a továbbiakban sem térhetsz el tőle.

A kabin csöndjében, a lámpák tompa fényénél Janeway mind a tíz ujját a homlokához nyomta, lehunyta a szemét, és elkeseredett grimaszt vágott. Hogyan alakulhat egy ilyen boldog és reményteli találkozás kényes döntések aknamezőjévé alig néhány óra alatt?

– Kinek hiányzott az űrutazás?... – A nő két keze az asztallapra koppant, szeme Chakotayt vizslatta. – Hajlandó lennél föladni a posztodat?

A férfi egy elátkozott nemes gesztusával fölemelte az állat, és komolyan ezt mondta:

– Kapitány, én hajlandó vagyok bármit megtenni a hajó javának érdekében.

– Esetleg le is kell lőjelek.

– Ha Ransomot a hajójától és a rangjával járó előjogoktól is megfosztjuk, az beláthatatlan következményeket vonhat maga után. Hazudnék, ha azt. mondanám, nem érdemli meg ezt a posztot. Ráadásul a legénységünk új tagokkal egészül ki, akik őt tartják parancsnokuknak. Ezt nem hagyhatod figyelmen kívül. A legénység hangulata nagyon fontos szempont. Ezért olvasztottuk össze a mi csapatainkat is annak idején – emlékeztette a nőt. – A tiéd, az enyém...

– A miénk. – Janeway öklével az asztal szélének támaszkodott. – Lehetséges azonban, hogy őt nem érdekli, mi lesz vele. Nem harcedzett kapitány, nem kapott kiképzést. Tudós. Előléptetését kitüntetésként kapta. Egy kutatókból álló legénység nem számít arra, hogy az életéért kell harcolnia. Mire szolgálati helyükre érnek, a csatákat rendszerint már megvívták.

– A hozzánk hasonló kapitányok.

– Igen... mi.

– De most már ő is jó ideje kapitány – vetette ellen Chakotay. – Kinevezése nem átmeneti jellegű volt. És jól végezte a dolgát, ezért maradhattak túlélők a hajóján. Erről nem feledkezhetsz meg az én kedvemért.

– Szó sincs arról, hogy a te kedvedért – mondta a nő, hirtelen rikácsoló hangra váltva. Aztán csaknem azonnal visszafogta magát, és szégyenkezve elmosolyodott. – Bocsáss meg. Az én kedvemért is. Nem akarom azt az embert első tisztemnek. Nekem te kellesz.

A férfi is elmosolyodott a bók hallatán.

– Nem biztos, hogy szabadon választhatsz. A szabályzat szerint nem foszthatsz meg egy tisztet rangidősségétől, csak mert neked más a kedvenced.

 

Á, már megint a keserű igazság. Janeway a homlokát ráncolta.

– Elkanászodtam. Olyan régóta vagyunk már távol a Csillagflotta befolyásától, hogy túlságosan hozzászoktam, enyém az utolsó szó. Hosszabb ideje élünk összezárva, mint a legtöbb legénység. Nem voltak máshol mindennapos áthelyezések. Gyökeret eresztettünk a posztjainkon. Te is, én is, hozzászoktunk az előjogainkhoz, az alacsonyabb rangú tisztek pedig ahhoz, hogy mi hozzuk meg helyettük a nagy döntéseket. De most talán ez az egész rendszer a feje tetejére áll.

– Nem tetszik nekem ez a Ransom – ismerte be Chakotay –, bár ez a magánügyem. Szerintem túlságosan nyakas, de hát ki hibáztathatná érte? Ahhoz képest, hogy nem képezték ki hosszú távú krízishelyzet kezelésére, sőt egyáltalán kapitánynak sem, javára írható, hogy a legénység egy része még mindig él. És egy jókora utat is megtettek közben.

– Ó, hát ez egy újabb kérdést vet föl. – Janeway az asztalra könyökölve előrehajolt. – Hogy tették meg azt a jókora utat? Egy féregjáraton át? Hallottál már olyan féregjáratról, ami ekkora távolságot hidalt volna át?

– Erre senki sem adhat választ, Kathryn. Azt akarod mondani, hogy hazudik?

– Nem... talán... nem, csak azt, hogy túl gyorsan előáll a válaszaival.

Chakotay egy pillanatig hallgatott, osztozva a kapitány gyanúiban és kétségeiben.

– Nézd – szólalt meg aztán –, talán csak félreértelmezed a helyzetet. Ne érts félre, az is lehet, hogy én tévedek.

– Jól van – mondta Janeway kihívóan. – Hogyan értelmezhetném másként?

Méregette a férfit, ahogy ott ül, és egy pillanatra eltöpreng.

– Ha az ember fuldoklik – kezdte Chakotay –, csak egyetlen lélegzetnyi friss levegőre vágyik. Ez az egyetlen kívánsága. Már az sem érdekli, hogy megfagy, hogy a ruhája cafatokban lóg róla, hogy egy hónapja nem evett, vagy hogy összevissza áll a haja vizesen. Csak az a lélegzetvételnyi levegő kell neki. Aztán egyszer csak megmenekül! Ott hever a csónakban, kiéhezetten, átfagyva, de nem érdekli, mert szabadon lélegezhet. Egy idő után aztán eszébe jut, milyen jól is jönne most egy pokróc. Az éhezőnek pedig nem számít, ha nincs hol laknia, vagy ha bűzlik.

– Csakhogy ezek rövid távú dolgok – mondta Janeway. – A fuldoklót vagy hamar kimentik, vagy meghal. Ransom szenvedései évekig tartottak. Ilyen helyzetben mi a teendő?

– Akkor hasonlítsuk a lassú éhhalálhoz – változtatott Chakotay az elemzésén. – Ha ott fekszel az árokban, a kezedben egy darab kenyérrel, nem érdekel, mit gondolnak az emberek. Csodálatos a világ, mert van mit enned. Nem számít, hogy csavargóként mindenki lenéz. Később azonban, ha már ettél, és nem az éhségre korlátozódik minden gondolatod, akkor eszedbe jut, milyen jó is lenne egy igazi ágy. Észreveszed, hogy az emberek megbámulnak, mert rossz a szagod. Akkor talán már nem érzed elégnek az árokban ülve falatozást. Más fontos igények is felszínre kerülnek. Úgy épülnek egymásra, ahogy a bekapcsolt számítógép betölti a programjait. Végül az is eszedbe jut, mit akartál tenni az éhezés kezdete előtt. Talán újra meg is próbálkoznál vele.

– Éhezés, fuldoklás... te aztán nem válogatsz a példák közt, ha szemléltetni akarsz valamit. – Janeway pislogott, kicsit sok volt ez a szónoklat egyszerre, remélte, hogy mindent helyesen értelmezett. – Szóval szerinted Ransomot elégedetté, sőt boldoggá tenné, ha újra kutató lehetne? Talán nem is vágyik az első tiszti posztra? A férfi már kételkedni kezdett saját logikája igazában.

– Én vágynék rá, de az én vagyok. Csak azt akartam mondani, hogy az Equinox legénysége nyugodtabban viselkedik, mint az elvárható. Már megbékéltek a halállal, amikor hirtelen megmentettük óikét.

– És a halálközeli élmény többjüket is instabil lelki állapotba hozhatta.

– Azt akarom mondani, hogy magukhoz fognak térni – próbálta Chakotay megmagyarázni. – Még nem volt elég idejük beilleszkedni, visszaemlékezni, mit is akarnak, kik ők, vagy akár eldöntsék, kiben bízhatnak, mi az igazi küldetésük. De előbb-utóbb eljutnak oda. Lassan „visszatöltődnek a programjaik".

– Igen, ez teszi olyan egyedivé az embert – fűzte hozzá Janeway. – Sosem maradunk elégedettek sokáig egy helyben. Ha úgy volna, nem jutnánk előbbre. Megállapodnánk a darab kenyerünkkel, az ágyunkkal, és szépen elsorvadnánk.

– Mit akarsz tenni? Azt mondod, a szabályzat értelmében elveszed tőle a hajóját, de ugyanezt a szabályzatot semmibe veszed, amikor a rangidősség kérdése kerül sorra?

A legkritikusabb kérdés tehát újra előkerült, és ezúttal már nem lehetett lesöpörni az asztalról, vagy filozófiai fejtegetésekbe fojtani. A probléma kézzelfogható volt, és... problematikus. Hamarosan ködös lehetőségből rideg valósággá válik, és arra föl kell készülni.

Janeway röviden eljátszott azzal az őrült gondolattal, hogy átadja a parancsnokságot Chakotaynek és Ransomnak, ő maga pedig visszavonul valami szép, rózsaszín bolygóra.

– A Csillagflotta szabályzata ad nekünk tartást – szólalt meg aztán. Hangja hideglelősen reszelőssé vált, és mélyen a torkából tört elő. – A szabályzat a civilizációval egyenlő. Az az én horgonyom. Ha valami megmenthet minket ebben a helyzetben, az csakis a szabályzat.

A férfi bólintott, kinyújtotta a lábát, és előrehajolt. Egy-két másodpercig a szőnyeget nézegette, aztán fölemelte a tekintetét, és fölállt.

– Értettem – mondta kifürkészhetetlen hangon. Az lesz, amit te akarsz. Én mögötted állok.

– Bent vagyok.

A Voyager Orvosi Segédhologramja kezdettől fogva tudta, hogy valami rendkívüli dolog történik. Idegen Csillagflotta-hajóval találkozni ilyen messzire a föderációs űrtől, ez a fedélzeten mindenkinek meggyorsította a szívverését és az anyagcseréjét, nem is beszélve az emelkedett közhangulatról. Még Tuvok és Hetes is, ez a két mintapéldánya a vulcani hűvös nyugalomnak, fölajzottan reagált a hírekre. Azóta az OSH egy újabb legénység adatait iktatta, sérüléseit látta el. És ez, még hologram létére is elégedettséggel töltötte el.

Ez a terület még mindig sötét volt. Itt senki nem végzett javító munkát a sugárszennyezés miatt. A kutatólabor egy elsősorban kutatásra felkészített hajóhoz tartozott, és ennek megfelelően műszerek labirintusának bizonyult. Valamennyi fal mentén vizsgálóeszközök, inkubátorok, komputeres elemző berendezések, mintatartályok, vegyszerek, tárgylemezek és egyéb olyan dolgok sorakoztak, amikre egy efféle helyiségben bármikor szükség lehet.

A Voyager laborjainak precíz tisztasága után ez valóságos szemétdombnak tűnt, tele szétszórt és összetört tárgyakkal, a padló alig látszott ki a törmelék alól.

Miután látó programja hozzáigazodott a sötétséghez, megindult előre, és közben szemrevételezte a berendezést. Célja, a multifázisos kamra mindössze tízlépésnyire volt. Amint a transzportersugár elengedte, azonnal észrevette a tartályt is és annak meglepő tartalmát. A sztázisrekeszben ugyanis egy kifacsarodott, megkövült tömeg hevert, ami egykor nyilvánvalóan szerves volt, de azóta megkristályosodott. Futball-labda formájú koponyáján nem látszott szem, csak egy tágra nyílt állapotban mozdulatlanná dermedt száj.

Ezt senki nem jelentette. A hajó egyetlen orvosa lévén mindenképp vele kellett volna konzultálni.

– Megtaláltam a multifázisos kamrát – számolt be, és közben trikorderét fölnyitva vizsgálni kezdte a holttestet. – Valamiféle szerves tömeg van benne. Úgy tűnik, az idegen faj egy egyede, azonban a sejtszerkezete megüvegesedett.

Átváltotta a trikordert szervesanyag-elemzésről mechanikaira.

– Ez több, mint egyszerű sztáziskamra – jelentette. – Valami anyagátalakító technológia. Egy pillanat... találtam egy vezérlő-csatlakozót. Hmmm...

A Voyageren Tuvok hallgatta és rögzítette beszámolóját.

– Doktor?

Különös. A vulcani hangja türelmetlenül csengett. Pedig az ő fajtája sosem türelmetlen. Tiltja a programozásuk.

– A kamra – folytatta a doktor –, egy polaronrácsot és egy szubmolekuláris szekvenszert tartalmaz. Úgy tűnik, arra tervezték, hogy az idegen sejtszerkezetet átalakítsa valamiféle kristályos anyaggá.

Hetes hangja hallatszott.

– Ez a funkció nem szerepelt a tervekben.

– Van egy olyan érzésem, hogy az itteni dolgokból csak nagyon keveset kötöttek az orrunkra. – A doktor egy konzolhoz lépett, aktiválta a monitort, és leolvasta a rajta átfutó alfanumerikus adatsorokat. – Beléptem a kutatási naplóba. Kódolva van... de a fejlécekből ítélve több tucatszor elvégezték ezt az eljárást.

Miután tájékozódott, átsétált egy mintatartóhoz, aminek egyik kémcsövét sötét, szemcsés folyadék töltötte meg.

– Még több az idegen anyagból – jelentette –, de ezt biokémiailag megváltoztatták. Kivonták az alapvetőbb fehérjéket. A molekuláris szerkezete fölöttébb szokatlan...

– Nem lehetne konkrétabban? – kérdezte Tuvok.

– Nagy mennyiségű nukleogenetikus energiát tárol. Nem vagyok gépész, de szerintem megpróbálták ezt az anyagot átalakítani energiaforrássá.

Egy közeli fali monitor aktiválása után olyasmit mutatott, ami egy kutatólaborban szokatlannak számított: a különlegesen átalakított térhajtómű-reaktor tervrajzát. Vajon mi köze lehet ennek a...?

– Doktor – szólalt meg Tuvok –, meg tudja állapítani, hogy a mintapéldányok életben voltak-e vagy sem, amikor...

– „Fölhasználták őket?" Azt még nem tudhatom. De megértem a kérdése súlyát. Tuvok... jobb lesz, ha értesíti a kapitányt.

– Hiányozni fog ez a hajó.

Miközben Max Burke nyílt érdeklődéssel végigmért egy mellettük elhaladó nőt a Voyager legénységéből, Rudy Ransom azt kívánta, bárcsak első tisztje inkább az előttük álló feladatra koncentrálna. A hajó majdnem kész volt – mármint a sajátjuk.

– Amint visszaérünk a Földre – mondta Ransom szigorúan –, rengeteg csinos nő közül válogathatsz majd. Helyzet?

– Minden készen áll – jelentette Burke, valósággal suttogva. – A transzporter-jelerősítők a helyükön vannak. Noah pedig megírta azt a szubrutint, ami leárnyékolja a Voyager belső érzékelőit.

– Energiaellátás?

– Minden vezérlés átadva a mi hidunknak. Csak annyit kell mondanod: „Energiát!”

Ransom elhallgatott, mert megint valaki elsétált mellettük. Várt, míg az illető el nem tűnik szem elől.

– Janeway azt akarja, hogy a biztonsági rácsot tizenkilenc órakor aktiváljuk. Nekünk az előtt kell lépnünk. Szólj a többieknek, hogy...

Ahogy elértek egy T-elágazáshoz, két biztonsági őrt pillantottak meg, amint céltudatosan feléjük masírozik; az egyiknek a keze a tokba dugott fézerén pihent.

– Max... – Ransom nyugodtan a másik folyosó felé intett a fejével, arra irányítva Burke-öt. Még néhány lépés... csak szaporán! – Már nincs messze a transzporterállomás. Gyerünk!

Janeway okosabbnak bizonyult, mint hitte. Vagy egyáltalán nem sikerült átejtenie. Nem tudta, melyik az igazság. Remélte, hogy valamennyire azért sikerült a nőt csőbe húznia, mert ha igen, akkor talán még van kiút ebből a helyzetből.

Vajon az őrök üldözőbe vennék őket? Vajon tüzet is nyitnának rájuk? Hivatalosan még kábítóra állított fezért sem emelhetnek egy kapitányra. Vagy Janeway előre látta ezt, és maga adta ki a parancsot a biztonságiaknak? Tüzelhetnek egy szövetséges hajó tisztjeire mindenféle vádemelés nélkül? Ennyire nem lehetett biztos a dolgában az a nő, bármit mondjon is a szabályzat.

Még húsz lépés. A transzporterállomás. Amint belép, bezárhatja az ajtót. Legénységének többsége már az Equinoxon van, az előkészületeket végzi. Fogadni mert volna, hogy Janeway nem csukatja le őket, mielőtt a kapitányukkal tisztázná a felállást. Ő és Burke az utolsók itt... bárcsak meg tudná tenni azt a húsz lépést...

– Janeway kapitány beszélni kíván önnel.

A vulcani előhúzott fézerrel lépett elébük, elzárva az útjukat. Még egy biztonsági őr volt vele.

Semmi kétség. Rájöttek valamire. A titok egy részére.

Ransom mellett Burke keze saját fezére felé mozdult.

Ne...

Ransom egy kézmozdulattal megállította, nem akarta a végsőkig feszíteni a húrt. Háta mögül fölhangzottak a másik két biztonsági őr közeledő léptei. Megvetette a lábát, és remélte, hogy Burke nem csinál semmi ostobaságot.

– Jól van, Mr. Tuvok – mondta határozott hangon. Elég ebből! Mi nem fenyegettünk senkit fegyverrel. Tisztában van azzal, hogy Csillagflotta-tisztekre szegezi a fézerét?

– Természetesen – felelte a vulcani. – Úgy ítéltük meg, hogy az önök érzelmi hozzáállása mindannyiunkat veszélybe sodorhat. Ez csak elővigyázatosság. Janeway kapitány várja önt. Mr. Burke egy kijelölt helyen fog várakozni, míg a kapitányunk meghozza a döntését.

– Míg ő meg nem hozza a döntését? – ismételte Ransom keserűen. – Hiszen azt sem tudja, miről van szó, Mr. Tuvok. Mi lenne, ha félreállna, és hagyná, hogy előremenjek? Elvégre mindketten tudjuk, nem fog rám lőni.

Janeway az eligazítóban ült, az asztal végénél. Kényszerű kötelességének kulcsa ott hevert előtte, a háborús bűnök néma tanúja – egy laboratóriumi tálka formájában, rajta egy maréknyi a kristállyá változtatott idegen anyagból. A kapitány haragja mintha az egész kabint elektromossággal töltötte volna föl. Érezhetően fölforrósodott a levegő. A mélyen gyökerező gyanúk beigazolódása mindig keserű dühöt szül.

Az ajtónál két felfegyverzett őr állt. Az asztal másik végénél egymagában pedig Ransom kapitány ült.

De vajon kapitány-e még? A hajóját hamarosan föl kell adnia, ebbe ő maga is beleegyezett... forrongó haragjának ködén át Janeway nem látta tisztán a választ. A pillanat keserűsége feszültséggel itatta át az amúgy is gyászos légkört.

– Tíz izogramm – mondta Janeway élesen, vádlóan. Fölemelte az összegyűlt adatokat tartalmazó rögzítőt, és huszadszor is végigfutott rajtuk. – Ha helyesen értelmezem a számításaikat, azzal megnövelhetik térhajtóművük kapacitását... mennyivel is? Három század százalékkal, egy teljes hónapig?

Ransom nem szólt. A nő tehát nem tévedett.

– Sajnálatos módon – folytatta Janeway –, ennyivel nem juthatnak túl messzire. Vagyis időről időre föl kell tölteni a készleteiket. Ez pedig egyet jelent egy újabb lény meggyilkolásával. És megint egy újabbéval. Hány élet árán juthatnának vissza az Alfa Kvadránsba?

A kérdés ott lebegett a forró levegőben. Egyre elviselhetetlenebbé vált a hőség.

A másik kapitány tekintete hideg volt, semmi megbánás nem érződött benne. Janeway lerakta a rögzítőt. Nincs értelme a százalékokat számolgatni.

– Szerintem nagyon is jól ismeri a minket ért támadások okát – mondta a nő. – Ezek az idegenek csak védeni próbálják magukat öntől.

Ransom fészkelődni kezdett ültében, dacossága némileg veszített erejéből.

– Hatvanhárom – mondta nyersen. – Ennyi kellene még. És valahányszor egy újabb életet föláldozok, bennem is meghal valami.

– Talán el is hinném ezt – csattant föl Janeway –, ha nem vizsgáltam volna át a „kutatási" adataikat. A kísérleteik alaposak voltak. És brutálisak. Ha bármi megbánást érzett volna, nem folytatja őket.

– A Csillagflotta szabályzatának harmadik pontja, tizenkettes bekezdés – vágott vissza Ransom megingathatatlan magabiztossággal. – „Ha a pusztulás másképpen nem kerülhető el, a kapitánynak jogában áll minden elképzelhető eszközt fölhasználni legénysége védelme érdekében.”

Hát kint van a szellem a palackból. Janeway úgy döntött, nem kezd vitába arról, mit takarhat a „minden elképzelhető eszköz" kifejezés. Mindketten tudták, ez az, ami a kapitányok számára lehetségessé teszi a szabályzat rugalmas értelmezését. Janeway tisztában volt vele, hogy a vitában alulmaradna.

Az egyetlen lehetőség, ha nem alkuszik és nem vitatkozik.

– Kétlem, hogy a szabályzatnak ez a pontja a népirtásra is vonatkozna – jelentette ki.

Ransom a fogait csikorgatta.

– Az én értelmezésem szerint igen.

– Elfogadhatatlan.

A férfi apró szemében hideg láng gyúlt.

– Nem volt semmink! A hajóm romokban hevert! Janewayt meghökkentette a hirtelen kirohanás, szólni sem bírt. Ilyen helyzetre nem létezett jó reakció.

A nő hallgatása időt adott Ransomnak, hogy összeszedje magát.

– A dilítiumunk elfogyott – nyögte. – Csak a segédrakéták működtek. Nem ettünk tizenhat napja! Már épp csak annyi energiánk maradt, hogy pályára álljunk egy közeli M-típusú bolygó körül. Szerencsénkre a lakói nagylelkűeknek bizonyultak... Az ankarik... feltöltötték a készleteinket. Még valami vallásos szertartást is bemutattak, hogy előhívják „a jó szerencse szellemeit egy másik világból". Hogy megáldják az utunkat.

Szavaiba keserűség vegyült, de Janeway még mindig nem látott rajta igazi megbánást, semmi nyomát annak, hogy morális és törvényes gátakat döntött le.

– Ám azok nem szellemek voltak – folytatta Ransom. – Nukleogenetikus életformák. Vizsgálataink kimutatták, hogy magas szintű antianyag-sugárzást bocsátanak ki. Ezért megszereztük az előhívásukra szolgáló berendezést, és megépítettünk egy szigetelőkamrát, ami megakadályozhatta a lény idő előtti távozását. De valami rosszul sült el. A lény vergődni kezdett, és megüvegesedett. Megpróbáltuk visszaküldeni, de nem sikerült megfordítani a szerkezet által nyitott hasadékban az áramlás irányát. – A szemébe most először ült ki a szomorúság. – Megvizsgáltuk a maradványokat, és fölfedeztük, hogy a sugárzás továbbra is jelen maradt.

Fölpillantott a nőre, tekintetébe visszatért a kihívás, ezúttal a rideg valóság tudatával keveredve.

– Már halott volt! Maga mit tett volna?

Teljesen jogos kérdés. Janeway csak ült, összeszorított szájjal, magában füstölgött, de nem válaszolt. Nem mert rokonszenvezni a férfival, mert akkor meg kellett volna bocsátania, amit tett. Ezt mindenáron el akarta kerülni. Egyelőre a hallgatás volt a fegyvere. Új szerep eljátszására kényszerült, most már nem csupán egy másik kapitányként kellett viselkednie.

– Több mint tízezer fényévet tettünk meg alig két hét alatt. – Ransom egyre legyőzöttebbnek tűnt, a dac és a megadás között ingadozott. – Rábukkantunk a megváltásunkra! Hogyan mehettünk volna el mellette?

– Mondjuk úgy, hogy ragaszkodnak Csillagflottatisztként tett esküjükhöz – mondta Janeway fagyosan. – A feladatunk új életformák fölkutatása, nem elpusztítása.

– Könnyű elvekhez ragaszkodni egy olyan hajón, aminek épek a falai, és a legénysége nem éhezik!

– Sohasem könnyű – vetette ellen Janeway, hirtelen Chakotayre gondolva. Hangja kimért volt, merev, mintha felvételről beszélne. – De ha hátat fordítunk azoknak az elveknek, megszűnünk embernek lenni. Véget vetek a kísérleteinek. És ezennel fölmentem a parancsnokság alól. Önt is és a legénységét is őrizetbe veszem.

Odabólintott az őröknek, akik erre megindultak Ransom felé.

– Kérem – könyörgött a férfi –, nekik bocsásson meg! Csak az én parancsaimat követték.

– Hiba volt.

Újabb fogós kérdés. Vajon meddig mehet el a legénység? Elvégre ő maga is elvárta, hogy teljesítsék a parancsait.

Ransom keserűen és remegve, láthatóan haragudva vagy a nőre vagy saját magára, hagyta, hogy az őrök az ajtó felé vezessék. Amikor az kinyílt, még egyszer visszafordult Janeway felé.

– Hosszú az út hazáig – figyelmeztette.

A nő annyira összeszorította a száját, hogy az állkapcsa belefájdult. Figyelte, ahogy az ajtó becsukódik, elválasztva őt attól a rosszízű szereptől, ami kéretlenül az ölébe hullott. Vajon milyen érzés, ha az embernek ég a talpa alatt a talaj?

Az az utolsó mondat vajon fenyegetés volt? Vagy a férfi csak figyelmeztetni akarta, hogy ugyanez a sors vár őrá is, ha ura próbál maradni a helyzetnek?

Fölállt a székből, elgémberedve, mint egy vénasszony. Lábának minden csontja recsegett-ropogott, mintha ők folytatnák a megkezdett vitát.

A híd fagyosan fogadta. Úgy érezte, mintha egy hallucinációba sétálna bele. Chakotay, Tuvok, Hetes, Paris, Kim, a doktor, a többiek... Mindegyikük tekintetét ott érezte magán, de egyiket sem viszonozta.

– Doktor – szólt végül, de egész addig a fő kilátóernyőt bámulta, míg össze nem szedte magát annyira, hogy a hologram szemébe nézzen –, térjen vissza a kutatólaborjukba, és szedjen össze minden föllelhető adatot az idegenekről! Meg szeretném találni a módját a kommunikációnak.

Az általában elégedetlenkedő hologram most csak ennyit mondott:

– Igenis, kapitány – és már indult is.

Janeway Heteshez fordult, és összeszorított fogain keresztül szűrte a szavakat.

– Menjen át a gépházukba! Kapcsolja ki a reaktorátalakításokat!

Hetes még annyit sem felelt, mint a doktor, csupán ment a dolgára. Úgy látszott, még ő is megérezte, ahogy a kapitány vállára nehezedő teher fölborította a hajón a gravitációs egyensúlyt.

Egyedül Chakotay merte megközelíteni a parancsnoki székbe huppanó Janewayt.

– Kapitány? – érdeklődött.

A nő belevájta körmeit a kartámasz műbőr bevonatába. Nem nézett az első tisztjére, sem senki másra.

– Próbáljunk meg – mondta – kapcsolatot létesíteni ezekkel a lényekkel úgy, ahogy illik.

 

NYOLCADIK FEJEZET

 

– Mi fog történni velünk?

Mária Gilmore kérdése nem érte igazán váratlanul Chakotay parancsnokot, bár válasszal még korántsem készült föl.

– Az Janeway kapitánytól függ – válaszolta, elhárítva magától a felelősséget. – Egyelőre őrizetben lesznek, míg nem tudunk valahogy békét kötni azokkal a lényekkel, amiket önök idáig irtottak. Talán még nem késő.

Gilmore idegesen sietett végig mellette a folyosón, mögöttük egy biztonsági őr trappolt, fézerpuskával fölfegyverezve. A nő tudta, hogy hivatalosan őrizetben van, hangulata feszült volt és zavart, mégis ott bujkált benne valami megkönnyebbülés. Chakotay számára az őr csupán megerősített védelmet jelentett, nem érezte úgy, hogy a jelenléte Gilmore ellen szól.

– Őszintén megmondom – szólalt meg a nő –, örülök, hogy leállítottak minket, így is életünk végéig elkísér már minket ez a tudat, a szörnyűség, amit tettünk...

– Maguktól is abbahagyhatták volna. Miért nem tették?

– Nem tudom... amikor a kapitány utasított a reaktormag módosítására, csak a feladatra koncentráltam. Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy mire fogjuk használni.

– Hát akkor most gondoljon rá! Mert szükségünk van a segítségére.

A férfi megállt az asztrometriai labor ajtaja előtt... ez nem a nő szállása volt, és nem is a fogda.

– Parancsnok? – Gilmore értetlenül pislogott.

– Csak ön után.

A laborban Hét Kilenced egy konzolnál dolgozott, szokásos közönyét kikezdte a csalódottság érzése. A kivetítő-kupolán a grafika az Equinox reaktorját mutatta, a hozzáillesztett átalakításokkal együtt.

– Nem igazán találjuk az értelmét ennek – mondta Chakotay Gilmore-nak.

– A tervek kódolva vannak – szólt közbe Hetes. Nem tudok hozzájuk férni.

Chakotay továbbra is Gilmore-t bámulta.

– Ismeri a titkosítási kódokat?

A nő tétovázott. Kezét az ellenállás jeleként a combjához szorította.

– A kapitányát fölmentették a parancsnokság alól közölte Chakotay. – Mostantól ön az én beosztottam. Ismeri a kódokat?

A nő úgy válaszolt, mintha most ébredne valami mély álomból.

– Igen.

Hetes hátrább lépett a konzoltól.

– Üsse be!

Gilmore végrehajtotta a parancsot, bár láthatóan kétségek gyötörték, hűsége, kiképzése és ösztönei csatáztak benne egymással.

Chakotay odalépett hozzá, és parancsnokból egy pillanatra bajtárssá vedlett.

– Fogja föl úgy, zászlós, hogy ezzel könnyíthet a lelkén! Gilmore száraz zihálással táplálta be a kódokat a komputerbe, aztán végigcsinálta a kétlépcsős hozzáférési folyamatot, a saját és Ransom azonosítóját egyaránt használva. A titkosítás alapos munka lehetett, ha két személy nyithatta csak föl egyidejűleg.

Az őr közben az ajtónál várakozott. Amikor Gilmore hátat fordított a konzoltól, és megpillantotta őt, összerezzent.

Aztán Hetesre nézett, és letartóztatása előtt utoljára szomorúan még így szólt:

– Azt mondta, többet akar megtudni az emberről. Félek, mi nem a legjobb példát mutattuk. Sajnálom...

– Ellenkezőleg – felelte Hetes kimérten –, nagyon is sokat tanultam önöktől.

Gilmore-on látszott, hogy fölzaklatta a válasz, szó nélkül kisietett, megelőzve Chakotayt és az őrt.

Az első tiszt bűntudatot érzett, amiért mást kellett ilyen súlyos döntések elé állítania. Fölzárkózott a nő mellé, és kicsit visszafogott az iramból. Miközben Gilmore-t figyelte, a gondolatai Kathryn körül jártak.

– Megpróbáltak kommunikálni az idegenekkel?

– Természetesen – felelte a nő védekezőén. – Az egyetemes fordítógépünk azonban csak véletlenszerű jeleket fogott föl. Persze az is lehet, hogy nem működött tökéletesen.

– Próbálták megjavítani?

– Nem nagyon volt időnk. – A nő a szőnyegre szegezte a tekintetét, úgy lépkedett. – Most biztos azt gondolja, szörnyetegek vagyunk.

– Nem számít, hogy én mit gondolok. Csak egy a fontos most, hogyan értelmezi Janeway kapitány a törvényeket. Eddig soha senki fölött nem kellett ítélkeznünk a Delta Kvadránsban – folytatta. – Hiszen nem is találkoztunk olyannal, akire érvényesek lettek volna a törvényeink.

– Mostanáig. – Gilmore még jobban lelassított, de léptei idegesek maradtak. Többé mindenesetre nem kellett sietnie. – Kérem, ne ítélje meg Rudyt túl keményen. Tudom, az ön szemében hatalmas ugrásnak tűnik, amit tettünk, számunkra azonban apró lépések sora volt. Araszonként távolodtunk el az eszményeinktől. Először megpróbáltuk életben tartani a nukleogenetikus lényeket, és csak kölcsönvenni az erejüket. Bárcsak sikerült volna! Hetekig kísérleteztünk a szigetelőkamra átalakításával, hogy mindössze néhány percre ejtse csak fogságba őket, és aztán szabadon elmehessenek. A második, harmadik próbálkozásnál is mindig azt reméltük, túlélik a dolgot. Igazán azt hittük. Minden alkalommal kudarcot vallottunk, de haladtunk annyit előre, hogy újra megkíséreljük. Mindig fölcsillant egy halvány reménysugár, ami biztosíthatta az ő életben maradásukat és a mienket is. A kísérletek eredménye valamennyit valóban változott ugyan, de a lények... újra és újra meghaltak.

– És persze, ha már úgyis halottak voltak...

– Igen, fölhasználtuk a nukleogenetikus maradványokat. Természetesen! Miért is ne? Ön is megtette volna a mi helyünkben. Rudy közben többször megpróbált kommunikálni velük, de sikertelenül. Boldogan megelégedtünk volna azzal is, ha a halottaikat átadják, amolyan szervdonorként. Nem akartunk mi ölni. Ok azonban nem álltak szóba velünk, vagy esetleg nem is tudtak beszélni. Csak támadtak és támadtak. Amikor aztán az idegenek áttörtek, védekeznünk kellett. Ez még több halottat jelentett az ő oldalukon. És igen, azokat is fölhasználtuk. Ahogy maguk is megtették volna.

Chakotay érezte, hogy az igazság összeszorítja a mellkasát. A nőnek igaza van – ez más, mint egy szándékos mészárlás. És abban is igaza van, hogy azonos körülmények közt talán maga is ezt tette volna. Csupán őket senki nem dobta be a mélyvízbe.

– Mi kutatók vagyunk – emlékeztette csöndesen a nő. – A mi eszközünk a túléléshez a tudomány. Mi nem rendelkeztünk azzal a sebességgel, nyers erővel és taktikai fölénnyel, ami egy csillaghajónál adott. Miután két évig hiába próbáltunk kommunikálni, föladtuk. Maguk nem ezt tették volna? Azok a lények könyörtelenül támadtak minket, egyszer sem jeleztek vissza, kísérletet sem tettek a megértésünkre. Úgy viselkedtek, mint a gyilkos méhek, valamiféle szervezettségben élő állatok, amik minden lehetőséget kihasználnak a támadásra. Mi védtük magunkat, és közben néhányukat megöltük. A támadásokban elhullott példányok maradványait fölhasználtuk. Aztán három évvel ezelőtt, karácsonykor, bekerültünk egy nova vonzáskörzetébe. Elakadtunk, csapdába estünk. Napokig próbáltunk kiszabadulni, mindhiába. Érti? Ott haldokoltunk, remény nélkül. Kezdtünk megbarátkozni a pusztulás gondolatával. Pedig nem így kellett volna véget érni a történetnek. Láttam Rudy t akkoriban... teljesen összetört. Hirtelen nemcsak a legénysége felét vesztette el... hanem az egészet. Újév napján megparancsolta, hogy az ankarik szerkezetével hívjunk elő egy olyan lényt, és az anyagát használjuk föl a hajtóműben. Bevált. A lény meghalt, de mi életben maradtunk. Egy idő után már nem is esett nehezünkre csapdába csalni egy újabbat, amikor megint elakadtunk. Rudy úgy fogta föl, állatokra vadászik, nem értelmes lényeket gyilkol. Persze nem arról van szó, hogy boldogan átlépte a határt. Ide-oda táncolt, egyik oldalról a másikra, apró lépésekkel, amíg aztán egyszer csak egészen odaát találtuk magunkat.

– Janeway kapitány nem így fogja látni – figyelmeztette Chakotay. – Ő szigorúan veszi a dolgokat, ha a szabályzatról van szó. Őszerinte eddig ez mentett meg minket.

– Minket pedig a szabályzat félredobása – felelte Gilmore. – Janeway kapitány nem vesztette el a legénysége felét. Olvastam a hajónaplót... sokkal szerencsésebbek voltak nálunk. Ő nem fizetett olyan magas árat a döntéseiért a Delta Kvadránsban.

– Valóban nem – ismerte el a férfi.

– Talán beszélhetne vele – javasolta Gilmore idegesen. – Segítsen, hogy ő is megértsen minket! Ha megjárta volna a Skeleton-partot, ahol a bennszülöttek nem hajlandóak kereskedni önnel, megölte volna őket a készleteikért? Nos? Megtette volna?

Chakotay vállat vont, két keze a combjához csapódott.

– Nem tudom megmondani. Ami azt illeti, jártam ott, de csak miután menedékhelyeket létesítettek. Úgy hallom, azelőtt rettenetes vidék volt. Valósággal földiesíteni kellett.

Megpróbált témát változtatni, de a nő nem hagyta. Olyan erőszakosan szegezte neki a következő kérdést, amit nem nézett volna ki belőle.

– Maga kitartana nemes erkölcsei mellett, és meghalna? Vagy pedig harcolna?

– Talán harcolnék – mondta a férfi. – De attól még az nem lenne helyes.

– Akkor élezzük ki a helyzetet! Mi lenne, ha a legénysége is magával volna? Csak ülne, és végignézné, hogyan halnak meg, mert a bennszülöttek nem hajlandóak kereskedni? Vagy fogná magát, és lopna, ölne azért, hogy életben maradjanak?

– Elméletben – felelte Chakotay –, a Csillagflottatisztek fölesküsznek, hogy inkább a halált választják.

– És ha gyerekek is vannak magukkal? Meddig hagyja szorulni a hurkot, mielőtt valóban átlépné a határt, és el is hinné, hogy helyesen cselekszik? Egy idő után a kérdés átváltozik arra: „Vajon megölném más gyerekét, hogy az enyém élhessen?" Ez is helytelen, de elkezd gondolkozni rajta. És meggyőzi magát, hogy jogában áll, mert az a másik tudja, hogy vízre van szükségük, mégsem engedi a kúthoz magukat.

– Erősebbeknek kell lennünk a szükségleteinknél próbálkozott Chakotay nem túl nagy lelkesedéssel.

– Tehát továbbra is a halált választja – vágta rá Gilmore –, de akkor is ilyen emelkedetten érvelne, ha az a kislány, Naomi haldokolna? Meddig menne el, hogy őt megmenthesse? Hogy még egy napot nyerhessen a számára? Vagy ezer újabb fényévet? – Fölnevetett, de csöppet sem vidáman. – Szabályokról, rendelkezésekről és törvényekről beszélünk, mintha androidok lennénk, akiket csak igenlő és nemleges válaszokra programoztak. Ezek azonban nem ilyen problémák. Sosem gondoltam volna, hogy efféle helyzetbe kerülhetek... őszintén szólva azt hittem, nem is érünk meg egy esetleges számonkérést.

Chakotay szimpatizálva pillantott rá.

– Nagyon lojális a kapitányához. A maga szemében biztosan rászolgált.

– Ő mentett meg mindannyiunkat – válaszolta a nő. – Csak az utóbbi néhány hétben kezdtek újra hullani a társaink. Addig azonban hónapokon át ő tartott minket életben. Amikor éheztünk, ő talált élelmet. Amikor elfogyott az energia, ő valahogy cserélt vagy vett nekünk. Amikor orvosi felszerelések kellettek, egymaga lesugárzott egy mocsaras bolygóra, és alkalmas növényeket gyűjtött. Utána hónapokig betegeskedett. De azért mindvégig mosolygott, mert tudta, hogy értünk tette. Lojális vagyok? Természetesen, Mr. Chakotay. Nem tetszett, amit csináltunk, de érte újra megtenném.

A problémák súlya és összetettsége alatt Chakotay szinte fizikailag megroggyant. Ezen nem fogják egykönnyen átverekedni magukat. Ha az idegenek betörnek, a Voyager fényárban úszó folyosói ugyanúgy sötét és félelmetes alagutakká változnak a tűzharcok során, mint az Equinoxéi.

– Még az is lehet, hogy végül igaza lesz – mutatott rá Gilmore. – Kiderülhet, hogy a lények valóban csak állatok.

– Szervezetten támadnak – vetette ellen a férfi. – Taktikát változtattak. Aztán még egyszer.

– Ahogy a borg is. Őket nem megölték volna, ha nem volt más kiút?

– Ha mind így éreznek – kérdezte Chakotay –, Ransom miért nem érvelt ezzel Janeway kapitány előtt?

– Miért kellett volna? Elvégre ő maga is kapitány. Janeway nem a felettese, hogy magyarázattal tartozna neki. Különben is, magunk közt már ezt az egészet végigjátszottuk. Rudynak nem kell újra bebizonyítania az igazát.

A nő megállt, és hirtelen kinyújtotta a kezét, megragadva Chakotay karját. Mögöttük a biztonsági őr védekező állást vett fel, fegyvere csövét Gilmore-ra irányította.

– Nyugalom, közlegény – utasította Chakotay, elkapva a férfi zavarodott tekintetét.

– Igenis – felelte az őr, és ellazított.

Gilmore-t láthatóan zavarta a fegyver, de igyekezett Chakotayre összpontosítani.

– Beszél Janeway kapitánnyal? – kérdezte. – Magyarázza el neki, hogy nem ünnepeltük minden este saját gonoszságunkat, sem azt, hogy ezen a vidéken senki nem állhatja utunkat. Magának kell ezt megértetnie vele, nem? Nem ez egy első tiszt feladata?

Chakotay évek óta először találta magát ismét csapdában két legénység, két filozófia és két viszonylag sikeres parancsnoklási mód közt, amik összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Külön mindegyik működött, a közös léthez azonban egységre volt szükség.

Biztatóan megszorította a nő könyökét.

– Megpróbálom – ígérte.

Az Equinox sötét és romos kutatólaborja nyugtalanító hely volt egy lelkiismerettel fölruházott hologram számára. A Voyager orvosa céltudatosan dolgozott a konzoloknál, de nem ment semmire. Tudta, hogy a kapitány türelmetlenül várja az eredményeket, valami lehetőséget a nukleogenetikus lényekkel való kommunikációra, már ha egyáltalán képesek ilyesmire.

– Komputer – szólalt meg mérgesen – dekódoltam ezt az adatfájlt. Miért nem férek hozzá?

– Az OSH engedélye szükséges.

– Még működik az itteni OSH?

– Működik.

– Akkor aktiváld!

A helyiség túlsó végében hirtelen megjelent az Equinox orvosa, tökéletes mása voyageri kollégájának. Megnyugtató volt látni, nagyobb önbizalmat adott.

– Milyen természetű az orvosi vészhelyzet? – kérdezte az Equinox OSH-ja, csak utána véve észre, hogy egy kollégája fogadja beteg helyett. – Maga kicsoda?

– Az ön megfelelője a Voyager csillaghajón.

– Hol van Ransom kapitány? És a legénység?

– Őrizetben.

Az Equinox OSH-ja kíváncsian méregette a doktort, kissé talán ellenségesen is.

– Hogyan tudta elhagyni a saját gyengélkedőjüket?

A Voyager orvosa meglengette a karját, amin ott fénylett egy régi kalandra emlékeztető kis szerkezet, az egyetlen dolog, ami társától megkülönböztette.

– Ezzel az eszközzel oda megyek, ahová csak akarok. Ha esetleg nem tudná, a legénysége bűnös kísérleteket folytatott itt.

Az Equinox OSH-ja az egyik diagnosztikai ágy végéről fölemelt egy rögzítőt, és odasétált a doktorhoz.

– Tudom. Én dolgoztam ki őket.

– Maga? De hisz azzal megsértette a programozását!

– Letörölték az etikai szubrutinjaimat.

Az Equinox OSH-ja mindezt a leghétköznapibb hangnemben adta elő, és közben érthető kíváncsisággal fürkészte a mobil sugárzót. Ha gép létére álmodhat, talán irigység is lehetett volna a tekintetében.

A tervezéshez mindazonáltal jól értett. Gyors, söprő mozdulatot tett, a rögzítőt használva fegyverként.

A Voyager orvosa túl későn számította ki a csapás irányát. Érezte, hogy a rögzítő a karjának ütközik, érezte, ahogy a mobil sugárzóból kétségbeesett elektronikus üzenetek száguldanak végig a testén.

Aztán hirtelen már semmit nem érzett.

– Kapitány? Van egy perce?

– Jöjjön be, Chakotay. De vigyázzon, nem vagyok a legjobb kedvemben. Mit keres maga itt? Vörös riadó van érvényben.

A férfi megérezte a kapcsolatukban beállt finom változást. Barátokból hirtelen felettes és beosztott lettek, s egyértelműen Janeway kezében voltak az ütőkártyák. Chakotay úgy döntött, inkább nem ül le, állva maradt tehát a kapitány készenléti kabinjának íróasztala előtt.

Parancsnoka kérdezett tőle valamit, és most a választ várta. Nem egészen így képzelte a beszélgetésüket, amikor belépett. Chakotay szoborszerű testfelépítésű férfi volt, hozzászokott, hogy többé-kevésbé mindenki eltörpül mellette. Legtöbbször valóban bevált a megfélemlítésnek ez a finom módszere. Kathryn Janewaynél azonban soha. A nő elszántsága a férfi termetét is túlszárnyalta.

– Elbeszélgettem Gilmore-ral. Mondott olyasmiket, amiket meg tudok érteni. Mivel most már az ő közvetlen parancsnoka is én vagyok, kötelességem előterjeszteni a véleményét. Pontosabban arról van szó, hogy...

– Felejtse el! Nem engedem ki őket az őrizetből. Amint kivágtuk magunkat ebből a zűrös helyzetből, hadbíróság elé állítom mindegyiküket.

Chakotay egyik lábáról a másikra állt.

– Hát, éppen erről lenne szó, kapitány... Nem bánná, ha leülnék?

– De igen. Azért csak üljön le!

Most már a férfi nem akart, de azért csak letelepedett. Az egyenrangúbb testhelyzet sem csökkentette azonban a kapitány arcáról sugárzó vad indulatot. Elhatározása megkeményítette, ugyanakkor elcsüggesztette, hogy nem sikerül kapcsolatba lépnie a hajóját ostromló idegen lényekkel.

Janeway várt, nem nógatva a férfit, mint azt jobb időkben tette. Ha Chakotaynek van mondanivalója, azt magától kell előadnia, különben elküldi a dolgára, hamarosan.

– Szóval elbeszélgettem Gilmore-ral – kezdte újra a férfi sután –, és el kell ismernem, az, ahogy ő látja a dolgokat, kicsit fölrázott engem. Rájöttem, hogy Ransom kapitány nem saját magát fedezi, hanem a legénységét. Tele van bűntudattal, amiért az emberei felét elvesztette egy rossz döntés következtében. Most kapott egy esélyt, hogy a többieket hazajuttassa, de ennek az ára is kísérti.

– Nem bocsáthatok meg neki, ha erre akar kilyukadni, Chakotay – szakította félbe Janeway. – Átlépte a határt.

A férfi engesztelő hangon folytatta, fejét oldalra hajtva, mintha töprengene.

– Már elnézést, kapitány, de az attól függ, hol húzzuk meg a határt.

Janeway barna szeméből fagyos keserűség sugárzott, amikor a férfira emelte.

– Akkor most vitát nyitunk az etikáról mi ketten?

– El kell ismernie – próbálkozott tovább Chakotay –, hogy a szabályzatot szándékosan rugalmasra tervezték. Hisz másmilyen nem is lehetne. Különben még csak meg sem védhetnénk magunkat. Márpedig ha az idegenek betörnek, muszáj lesz. Megöljük őket, hogy védjük a saját életünket. Megtettük ezt korábban is. Újra és újra átrajzoljuk a határvonalat minden nap. Mert egyszer meg kell védenünk magunkat, máskor meg... mondjuk, válaszolnunk kell egy segélykérő jelzésre. Ransom ott húzta meg, ahol jónak látta. Ha a galaxis a Voyagerhez is olyan ellenséges lenne, mint az Equinoxhoz, vajon mi mit tettünk volna, ha kapunk egy esélyt a hazajutásra? Föláldoztuk volna magunkat egy evolúció érdekében, ami ugyanazzal az erővel zsákutcának is bizonyulhat?

– Nem tudhatjuk, hogy nem ébredtek-e máris öntudatra – mondta Janeway reszelős hangon. Mintha minden szót úgy kellett volna kierőltetnie a száján. – Alapállásként azt feltételezzük, hogy igen, és majd később gondolkozunk a bizonyításon.

– Ha eltéved az erdőben és éhes, levadássza a szarvast. Elveszi a ménektől a mézet. És nem aggódik amiatt, hogy évmilliók múlva bármelyik faj civilizált társadalommá fejlődhet.

Az asztalra vetődő árnyék mélyén Janeway álla megfeszült.

– Vitatja a döntésemet, amivel fölmentettem Ransomot a parancsnokság alól?

– Megkérdőjelezem – mondta a férfi, megpróbálva nem átvenni a nő kétségbeesett keménykedését. – Ő kinevezett kapitány. A hajója működőképes és kijavítható, ha pedig meg akarja ölni a méheket, hogy elvegye a mézüket, szerintem meg kell értenünk a nézőpontját.

– Ezek nem méhek – kötötte Janeway az ebet a karóhoz.

A férfi előrehajolt.

– Egyelőre semmivel sem többek. Nincs bizonyíték a felsőbbrendűségükre. Eddig csak röpködtek, visítoztak és a fogukat mutogatták. Hát soha ne tapossunk rá egy bogárra, mert egymilliárd év múlva esetleg lesz egy értelmes ükunokája? És mi a helyzet a kutyákkal, macskákkal és delfinekkel? Ne bántsuk őket, mert kommunikálnak, játszanak egymással és szervezetten támadnak? Janeway mindkét tenyerével az asztalra csapott.

– Hadbírósági tárgyalás lesz ezen a hajón, Chakotay. Maga bírói feladatot fog ellátni. Úgyhogy próbálja meg elválasztani az együttérzését az erkölcsétől, és emlékezzen rá, honnan jött! Vagy talán visszatért maquis elveihez, és elfelejtette a törvényeket, amiknek mindenünket köszönhetjük?

– Ransom tudja, hogy hadbíróság vár rá, kapitány. Chakotay most már hagyta a dühöt bekúszni a hangjába. – Mindvégig tudta. Amikor visszatér a Föderáció felségűrjébe, már ha valaha visszatér, bukással, megvetéssel és egy tárgyalással kell szembenéznie. Tudja, hogy otthon egész seregnyi tiszt várja, aki úgy gondolkodik, mint ön, de ennek ellenére hajlandó föladni saját személyes jövőjét, csak hogy a legénysége hazajuthasson. Ha visszatérünk, Ransomnak vége. De ugyanez a sors várhat ránk is... elgondolkozott már ezen?

A kapitány valósággal megkövült előtte; úgy tűnt, valóban nem töprengett még el ezen. Lehetséges, hogy annyira körülbástyázta magát szabályokkal és rendelkezésekkel, hogy minden egyes döntésnél automatikusan úgy gondolta, azok értelmében cselekszik? Vajon valójában az egésszel csak saját ép elméjét védelmezte?

– Akkor is helytelen, amit ő tett – tartott ki véleménye mellett. – A szarvast megölhetjük, de a bennszülötteket nem.

– Mária azt mondja, nem látták a különbséget a szarvas és a bennszülöttek közt. – Chakotay megragadta a kínálkozó esélyt, és előrecsusszant a szék peremére.

Mi is átértelmeztük néhányszor az Elsődleges Irányelvet. Mások erre nyugodtan mondhatnák azt, hogy megszegtük. A lárvaevéstől az erődök megrohamozásáig rengeteg mindenben beavatkoztunk a Delta Kvadráns életébe. Mások, akik nem élték át mindezt, talán a szemünkre vethetnék – azt mondhatnák, el kellett volna pusztítani magunkat, mielőtt bárkivel kapcsolatba lépünk, és megváltoztatjuk a jövőjét, vagy meg kellett volna telepednünk egy lakható bolygón, nehogy eltérítsünk valakit a számára kijelölt úttól.

A férfi tudta, hogy ezzel a leosztással van némi esélye. Csillagflotta-tisztekként elméletben meg kellett tanulniuk, hol a határ, gyakorlatban is szembesültek időnként a kérdéssel, de nem ilyen mértékben. Chakotay most szenvedve nézte kapitánya szenvedését. Egy napon talán neki magának is bele kell majd ugrania ebbe a tűzbe, ha valami történik Janewayjel. Azon vette észre magát, hogy érdeklődve figyeli a nő kívülről is nagyon látható belső tusáját.

A hajó türelmesen pulzált körülöttük, mintha az is a kapitány válaszát várná. A szüntelenül körülöttük áramló energia zümmögése és vibrálása hirtelen felerősödött, szimfonikus kíséretként hozzáigazodott szívverésük ritmusához, mintha üstdobok peregnének.

Miközben Janeway megbántott tekintettel vizslatta őt, Chakotay a gondolataival viaskodott: egy olyan embert véd, akit nem igazán kedvel, a tetteit magyarázza, amiket ő maga is megkérdőjelezhetőnek érez, és a kapitányát egy számára rémisztő döntésre igyekszik rábírni.

– Amikor eljött az idő, és Ransomnak a legénysége másik felét is föl kellett volna áldoznia, nem bírta megtenni. Honnan tudhatjuk, mi elég erősek vagyunk-e? Mit teszünk, kapitány, ha valóban olyan helyzetbe kerülünk, hogy „vagy ők vagy mi"? Ön az életét adná egy bálnáért? Van, aki erre igennel válaszolna. Rendben. De föláldozná-e a gyermekét azért, hogy egy bálna élhessen? És öt gyermeket? Harminckilencet?

– Ők nem gyermekek, Chakotay. Csillagflotta-tisztek. Mindegyikük tisztában volt vele, mire vál...

– Szóval föláldozhatok vagyunk? – szakította félbe a férfi. – Akkor miért harcolunk? Vagy a föláldozhatóság mégsem olyan fontos szempont? Mikor kezdhetünk el harcolni, kapitány? Mikor ölhetünk? A tét egyre emelkedik. Meghúzzuk a vonalat, de az nem marad egy helyben.

A nő csak bámult rá. A szavak valósággal összezúzták.

Chakotay már épp folytatni készült, rákényszeríteni Janewayt a válasz megkeresésére, de könyörtelenül félbeszakította Tom Paris kétségbeesett kiáltása a falon túlról és az interkomon át.

– Híd a kapitánynak! A védelmi rendszer összeomlik!

– Később – vetette oda Janeway az első tisztjének, és az ajtó felé iramodott. Ebben a pillanatban minden megváltozott körülöttük. A szükségszerűségben kerestek menedéket.

A hídra berontva még épp elkapták Harry Kim jelentésének végét a védelmi rácson dolgozó Tuvok és Hetes felé.

– ...Térközi hasadékokat észlelek! Több százat! Kathryn Janeway hálásan nyugtázta, hogy Chakotay azonnal a taktikai pulthoz rohan, és félrelöki a posztot addig ellátó rémült közlegényt. Nem szívesen vette volna, ha most meg kell osztania vele a híd közepén a parancsnoki állást, és úgy érezte, erre a férfi sem vágyik. Ez tipikusan olyan pillanat volt, két főtiszt közti komoly összetűzés után, amikor jobb, ha egyikük ellenvetés nélkül oszthatja a parancsokat.

– Úgy tűnik, sűrítették a támadásaikat – nyögte Paris a kormánymű mellett.

Janeway a parancsnoki székbe huppant, miközben a hajótest érezhetően megrázkódott.

– Minden szabad energiát a pajzsba!

A taktikai pultnál Chakotaynek kellett végrehajtani ezt a drasztikus húzást. A nő hallotta az érintőkapcsolók pittyenését és a válaszként érkező füttyjeleket, ahogy a férfi a munkáját végezte, s magában köszönetet mondott neki hatékonyságáért és a támogatásért, aminek néhány pillanattal korábban még nyoma sem volt.

– Kitart – mondta Chakotay –, de ilyen iram mellett nem kell sok idő, és az idegenek áttörnek.

– Híd Tuvoknak! – Janeway kis híján elfelejtett a kommunikátor gombjára csapni. – Szükségünk van arra a biztonsági rácsra!

– Most próbáljuk működésre bírni. Töltést a sugárzóknak!

Janeway majdnem válaszolt, hogy azt innen nem tudják megtenni, amikor rájött, a vulcani már valaki máshoz beszél, Heteshez vagy Torreshez, lent az asztrometrián. Nem, nem Heteshez... ő még odaát van az Equinoxon, a térhajtómű reaktorának dilítium-mátrixán dolgozik.

Hagyta, hadd csinálják, amit kell, és újra a kommunikátorra csapott.

– Híd a doktornak!

– Itt a gyengélkedő.

– Talált valamit?

Janeway idegei már pattanásig feszültek, ezért azonnal türelmetlenség fogta el, amikor a hologram tétovázni tűnt az elvárható egyszerű, igenlő vagy nemleges válasz helyett.

– Fogalmazhatna... pontosabban? – hallatszott a doktor hangja.

Vajon egy komputer is elveszítheti az emlékezetét? Mivel a Chakotayjel folytatott vita és az újabb támadás alaposan fölbosszantotta, Janeway türelmét vesztve közelebb hajolt a kartámaszba épített mikrofonhoz.

– Idegmintákat, agykéreg-adatokat... bármit, ami segíthet az egyetemes fordítógép programozásában!

Micsoda nyűg volt nyilvánvaló dolgokat elmagyarázni ebben a szorongatott helyzetben! Mi tarthat neki ilyen soká?

– Semmit – érkezett végre a válasz. – Nem fértem hozzá az Equinox adatfájljaihoz. Kódolva voltak.

– Akkor tanulmányozza tovább a már megszerzett adatokat! – mondta a kapitány. – Hátha jut velük valamire.

Janeway visszafogta magát, nehogy olyan válaszokat követeljen, amikkel a doktor még nem rendelkezhet.

– Értettem – felelte a hologram, szinte már dallamosán.

Miért volt a hangja olyan elégedett? Most igazán semmi oka szeretni a munkáját.

– Valami drasztikusabb lépéssel kell megpróbálkozni – mondta Janeway, félig-meddig magának.

Chakotay lepillantott rá a taktikai pulttól, mintha saját jóslatait látná valóra válni. Nagylelkűen mégsem mutatott rá erre a legénység előtt.

– Én készen állok, kapitány – mondta. – Mire gondol?

– Még nem tudom, de nem vontathatjuk tovább a másik hajót. Készüljenek föl az Equinox elengedésére! Hozzák vissza Hetest, amint lehet!

– Akár végzett, akár nem?

– Hát... ha lehet, inkább csinálja végig a dolgát. Kérdezze meg tőle, mennyi időre van még szüksége!

– Igenis. Chakotay Hét Kilencednek! Mi a helyzet?

– Szétszereltem az antianyag-injektorokat, de kell még néhány perc, hogy semlegesítsem a dilítium-mátrixot.

– Nincs túl sok időnk.

– Értettem.

Amint a kommunikátor kikapcsolt, megint azt a rettenetes „néhány" szót visszhangozva, Janeway fölpillantott Chakotayre. Újabb heves támadás rázta meg a hajót.

– Egyedül van odaát?

– Igen – felelte a férfi, terpeszbe állva, hogy könnyebben megőrizze egyensúlyát. – Ő az utolsó. Küldjék utána egy csapatot segítségnek?

– Ne, csak tudni akartam, ki kell-e még mást is hozni onnan. Lehet, hogy nem lesz rá sok időnk.

– Ő az utolsó a mi legénységünkből – pontosított a férfi. – Az Equinox személyzetéből azonban még a legtöbben odaát vannak. Ők vezették a készletmentő alakulatokat, amikor letartóztattuk Ransomot. Azóta mindenkit a kabinjába zártunk.

Ez logikusan hangzott, Janeway mégsem hagyhatta annyiban.

– Át kell hoznunk őket is, minél előbb! Híd Tuvoknak, mi lesz már azzal a ráccsal?

– Mindjárt kész vagyunk, kapitány.

– Maradjunk kapcsolatban, szeretném hallani, mi történik!

– Igenis. Aktiváljuk a rácsot.

Miközben Janeway fülelt, és a híd túlsó felében vibráló megfigyelő képernyőt nézte, hallotta, hogy újabb adag energia áramlik át a vezetékeken, és egy pillanatra föltámadt benne a remény. A zümmögés azonban szinte azonnal visításba csapott át, majd akadozó morgássá halkult.

– Mi történt? – Ez Tuvok hangja volt.

– Nem értem. – Ez meg Torresé. Távolabbról hallatszott, valószínűleg a vulcani komjelvényéből jött. – Pedig működnie kéne... lefuttatok egy diagnosztikai programot az egész rendszeren...

Mintha épp arra lenne idejük! Jane way magában füstölgött. Ha ordítozna velük, az sem gyorsítaná föl az eseményeket. Chakotay felé fordult, hagyta, hogy az aggodalom kiüljön a szemébe, feledtetve a férfival korábbi jeges tekintetét.

– Ki kell tartanunk – mondta. – Vonjon el, amennyi energiát csak lehet! Állítsa le a kevésbé létfontosságú rendszereket!

A férfi szeme kételkedve tágra nyílt.

– Megteszem, amit lehet.

A hajó megint megrázkódott, a csapás ezúttal valahonnan alulról érkezett, és a kapitány lábán keresztül fölkúszott egészen a gerincéig.

– Kitartás – morogta.

– Kapitány! – kiáltott fel Harry Kim. – Fézertűz a kilences fedélzeten! A legénységi kabinoknál!

– Biztonságiak, zárják le a kilences fedélzetet! – Hideglelős gondolat fogta marokra Janeway gyomrát. Ransom. Azt teszi, amit Chakotay jósolt – azt, amit ő maga is tenne hasonló helyzetben. De hogyan?

A híd felső szintjén Chakotay próbálta túlkiabálni a támadás zaját.

– A pajzs gyengül! Nyolcvannégy százalék!

– Tuvok a hídnak! A mezőgenerátor kikapcsolt. Az energiaellátó vezetékeit leválasztották.

Torres hangja is fölcsendült a háttérben.

– Valaki átállította a belső érzékelőket, nehogy észrevegyük!

Janeway előrehajolt, és a tükörben fölbukkant szörnyekre ordított.

– Kapcsolják be azt a rácsot, bármi áron!